Pajkosan öltötted rám
édes formás nyelvedet,
emlékeim megőrzött fonalába
így szőttem bele arcképedet.

Torokkaparó mozdony füstös
piros téglás nagy állomás,
félre állított vagonok közt
volt sokszor a várakozás.

Sokszor jártam meg az utat
de nem találtalak tégedet,
vonatok mentek álltak be
árnyad köztük keveredett.

Platánok közt a Napfény
megbújik boldogan nevet,
sínek közül salakot hordanak
feltámadt szellő sepri a falevelet.

Restinek kitolt asztalánál
ott a peronon mélázva ülök,
ma már emlékek halmaza,
ahogy a múltba elmerülök.

Varga István.