Mint omló ház vészes recsegése,
melyből felrémlik megmentő kiút,
mint részeg folyó, mely tengerig fut,
a versem a megoldást keresse.
Legyen pontos, édes, kézenfekvő,
ne tépjen bennem véres sebeket,
mikor a múltból évszondákat vett,
vigasztaljon, ha a vég értem jő.
Csak bűvöljön röviden, meg hosszan,
szorítson szorosan, akár lazán
is karolhat, mint otthonom, hazám,
hogy szeretet csírázzon gonoszban.
Akár a szarvas csonk agancsát
ledobva fürgén megiramlik,
tegyen szabaddá most már holtamig
a csontjáig levedlett hazugság.
Nézzen szembe élettel, halállal,
a végzettel is keljen birokra,
hozzon virágot horpadt sírokra,
csituljon tőle a harci zsivaj.
Adjon feloldozást a hibámra,
tompa tollamra lopjon szépet,
nyíljanak meg meghitt messzeségek,
a humánum ars poétikája.
Visszafogottan, elözönölve
az éden gyümölcsét kínálgassa,
ne verje a képzeletem vasra,
úgy öleljen át versemnek teste.

2017. febr. 14.