Rám mered tüzes két szempár
vágyak fényei kavarognak benne,
ajkainak szép formája vonzó
ez a kéj tüze – égni ebbe kellene.

Kevés mit az élettől én kívánok,
az még is sok mit tőlem várnak,
nincs szüksége szájra a halhatónak,
mindig is fecsegő volt - Miért hallgassak.

Talán ez az én hattyúdalom – várjak
míg vágyaimat is gúzsba kötik,
hangtalan jön rám a szenvedés
míg reményeimet is elveszik.

De azért ezt a dalt is elénekelem
nem tágítok magamtól – maradok,
lelket verek magamba – mert akarok,
szembe nézni a világgal így fogok.

Fenyegetőt mondani nem igen szoktam,
de visszhangot ver majd a szám,
mert minden ügy komolyságot kíván,
megvetem hátam ezen a sziklán.

Vándorlás korhadó fák között,
egy rejtekhely ott a csapszék mögött,
el árvult fecskefészek istállóajtó fölött,
minden mozdulatlan mi röghöz kötött.

Mily messze tértem közben tőled
szavakban leírtam rövid történetem,
ajkaidat ott látom a megújult világba
de már hamuvá porladt lángoló tüzem.

Varga István. Barcs.