Mondd!
Hányszor válunk el még, súgjuk fogadkozva,
összeölelkezve sorssal hadakozva.
Hányszor rebegünk szót csendben fohászkodva,
még  lelkünk össze ér újra gabalyodva!

EMBER! TE ISTEN teremtménye!
Nézz fel,nézz az égre!
Nézd milyen tiszta,békés az égbolt
Ragyog a napsugár,nevess rá békjót

Fényben a dal,
ringat a tánc,
ringat az ég,
zizzen a táj.

Lassan hét évtizede tart a perem,
életem elemzi  a képzett Szónok,
többször kiürült, és megtelt a terem,
mi lesz az ítélet, még mindig titok.

Azt mondják az április,
ébredező álom,
talán kicsit zizzent is,
hogy tótágasra álljon.
 

Kopaszodó ágak sírnak levélkönnyet,
ködöt űző bús szél száraz avart görget.
Elszürkült az égnek ragyogó kék arca,
Hideglelés rázza, elmúlást sugallva.

Állj meg óra, ne szaladj most, hagyd hogy tetten érjem,
csodálhassam elmerengve rajta kapott vétkem.
Engedd csak hogy megvallhassam érte epedezve,
karjaim közt mikor reszket és elernyed teste.

Istenem kiben hiszünk
Áldd meg ezt a drága hazánk,nemzetünk
Áldd meg a Te magyar néped
Nézz le ránk ,dörgesd meg az eget
Mert elszabadult a sátán pokla
A Te szerető nemzeted taszítja pokolra

Csingiling, halkan ring,
hópihe az estben,
télapót keresve,
halkan ring, csingiling.
 

Ő a nyár utolsó zászlaja
szirmai fáznak a szélben
mintha halkan felsóhajtana
kicsit még hadd égjen éljen
karcsú testét vérbíbor színét
kínálja még meleg napért

Egy, kettő
teremtő,
három, négy,
látom még
 

Szemünk előtt,
festi maradandónak
életét az ősz.
Tegnap jött,

Feketén,vörösen fodrozódik a tó vize
Egy templom tornya süllyedt el benne !
Egy utolsó felkiáltó jel az égre !!!!
Istenhez a jajkiáltást felvitte
Jajkiáltás a templomért és a többiért !

Borús az ég, kutya csahol,
fénysapka a háztetőn,
az ablakon eső kopog,
danászik az esernyő.
 

Lassan az utaknak a végére érek,
homályos távlatom a ködben nem tiszta,
sértenek a kegydíjak, minimálbérek
fojtogatnak, de nem vagyok pesszimista

Szállj madár, repülj, hasítsd a kék eget,
szikrázza napsugár törékeny testedet!
Szeld a távolságot, körözve nagy ívben,
könnyed kecsességgel lüktetve a szívben!

Ködesésben
ahogy a falevél
elengedi az ágat
úgy engedem el kezed

Jajszagú az égbolt,
hideg csendje kemény,
temetetlen vén Hold
bűzlik a tetején.