A ragyogó nap nekem fény, az életem.
Sokszor gondolok csillogására.
Sebeim az árnyékban napfény hiánya,

Repcecsokrot szedtem neked.
Loptam érted! érted?
Júdás pénzzel megtűzdeltem.
Mert elárultad
Álmaimat.
 

Fenn, a fenyvesek koszorúzta
zordon és sötét hegyek között,
ember nem lakta tájak fölött
élt egy tündér, olyan szép fajta.

Tavasz nyitott,erdőn jártam
Egy hegedűre rátaláltam
Margarétás zöld fű között
Hegedű volt ,törött

Mint egy öblös bödönből szétterült méz –
méhek rajának édeni kelepce –
ahogy az ember a tájon körbenéz:
sárga óceán – virágzik a repce.

Mi lehet szebb a tarka világnál,
felhők közt elbújó kacér napnál,
földközelben játszó pillangónál,
s föld alatt megbúvó magocskánál?

Labdáznak velünk könnyű szeszélyek!
Zúgnak felettünk vad fellegek!
Igaza van annak, kinek pénze sok!
Mi vagyunk a vesztesek az ártatlanok!
S merjük igazunkat védeni
Szívünk zakatolva ver,mint a sors!

Ciklonok kettős fronthatás
Bazaltba vésett mondatok
Köröttem láthatatlan rács
Tetőmön eső sír csorog
Szavak szőttesében fonál
Véres az érdes gondolat

Ki vagyok én - egy terebélyes tölgyfa

Eszembe jutnak a régvolt májusok,
mikor a szerelmed és forró tested
a tavasszal karöltve fűtött, hevített,
ha elhagysz, tudtam, megfagyok, meghalok.

Tegnap még borzalmaktól volt hangos a világ…
Nem vágytam kilépni, békés volt kis szobánk.
Madárfütty csalogatott; burukk , burukk– szól rá,
Csivít-csivít; nyitni kék, pitypalatty és zenél a táj.

Orgonák illatában
eső zongorázik,
a felhőkön túl is
mosoly fakad,
zümmögő réten
bogárka ébred,
nézi ahogy 
a szellő szalad.

Így esett, megtörtént réges - rég egy gyárban,
ahová dolgozni, még ifjúként jártam.
Beszorult egy tengely, kalimpálva rángott,
hajtókerekéről ledobta a láncot.

Nem hiszel Istenben és e hited mellett
tűzön-vízen át is keményen kitartasz?
Várjunk csak – te hiszel! Hogyha hitre tellett,
a vallásos ember mi elven siralmas
fennkölt tenmagadnak? Logikai bukfenc,

Kakukk madár!
Mondd el szépen
Hány tavaszt
Jósolsz nekem?
Tavasz után jön-e nyár?
Mennyi ősz,s tél vár?
Kakukk madár
A lombok között
Megszólal úgy köszönt

Elültetted kis virágod
oly sok-sok évvel ezelőtt,
óvtad, védted, ő volt álmod,
és ő csak nőtt, és egyre nőtt.

Tréfát űz velünk a megfoghatatlan gyors Idő:
félresöpri a szabályt – mindig felfelé kerekít.
Egy neves naptári fordulóból már másnap kinő