Sápatag vigasza éji magányomnak,
amint lapozgatok egy régi kötetben,
a kapcsolat bensőséges és közvetlen,
 az ember Faludyval csendben elbratyizgat.

Kortyolgatom az üdén pezsgő sorokat,
öntözöm vélük a kiszikkadt világot,
lehet, hogy hajnalra, majd én is elázok,
száll a képzelet, és repül a gondolat.

Álmaim, vágyaim ütjük közös csapra,
a bigottságot megtagadta  a múltam,
bár cédák, szép fiúk, szesz rabja nem voltam,
így járhat az ember kifosztva, becsapva.      

Sápadt éjen e nedűket kóstolgatom,
csintalan ódáit hajnalokig innám,
szmokingként feszül rajtam gyűrött pizsamám,
részegen hunyorog ott, fenn a csillagom.

Mélybarna szemével néz a jó György barát,
hallja a lét panaszát, érik a végzet
észrevétlen, látja, hogy szomjam eléget,
tovább töltögeti keserédesen borát.

Földrészek vándorát kísérték a felhők,
a költőt, katonát, a rabot, a kémet,
fejében szonettek és kapcsos regények,
a fekete estéknek ő fénymámort szőtt.

Sosem volt zoknija, ősz sörénye kuszált,
megvetett nyárspolgárt, szemforgató erényt,
csábít, csalogat rongyos garabonciásként,
Túlélve önmagát, legyőzte a halált.

A nyugtalan időkben, mindig máshol hált,
London, Recsk, Marokkó, Budapest, Torontó,
egy utolsót koccint a két önsorsrontó,
voltunk, akik voltunk, véget ér tivornyánk.

2016. 01. 16.