VI. ének

Szép Erdélyországnak, mint tündér palástja,
A színtiszta égbolt kéken terül rája.
És mikor a fénylő épp van feljövőbe’,
Szikrákat szór az ég minden hegytetőre.

A királyi hintó száguld, mint az álom.
Az előbb még itt volt, s már a láthatáron
Csak a por, mit nézek, s az is semmibe vész,
Mint a tűnő ábránd, vagy az éji lidérc…

A malomnak hűvös udvarába lépek,
Ahol most megálltak furcsa úri népek.
Legalábbis másnak, nekem mind a régi:
Az egyik vén szolga, a másik vitézi.

A kísérők egyként, mintha zsivány volna,
De arcukon jóság, s nem, mint ki rabolna.
A szolgák csak néznek, s nem tudják hogy vélni.
De azt látják nem liszt, amit fognak kérni.

Végh Miklós az első, ahogy mindig szokott
– A többi vagy álmos, vagy vén, elnyűtt, kopott –,
És a hintóajtót hirtelen kivágva,
Körülnéz, de tátva marad szeme, szája.

Első pillantással a tájat kémleli,
A második viszont a tornácon leli:
„Hej, Teremtő Isten, irgalom ezerszer!
– Felkiált az égre. – Hisz ez nem is ember!”

Baizáthon akadt meg szeme pillantása…
De követi léptét nyögve öreg társa,
S ő is a tornácra pillant első szemmel,
Küszködve a vén csont fájdalmas könnyekkel.

Most először látják sírva a vén szolgát,
De nem érti senki e könnyek mivoltát.
„Miklós, édes fiam, az ember, ha rád néz,
Elszorul a szíve, s hazudik, ki mást ér’z!”

Így szólítá Bence, a délceg Baizáthot.
Talán olyat látott, amit rég nem látott,
De két szemét egyre, s még tovább is rajta
Felejti csodálva, s a legényen tartja.

Mégis most e percnek lett, ki megrontója:
Megnyílott a nagyház nyikorgó ajtója,
S rajta Katalinnak keskeny szép alakját
A nap sugárai szépen megmutatják.

Na, most lett csak sírás, ha eddig még nem volt.
De nem csak ők sírtak, még a magas mennybolt,
Az is reákezdte… s úgy álltak ölelve,
Kata s a vén Bence, mint ki egybe kelne.

Baizáth a tornácon állva, oly hallgatag.
Nem ért’, s ha hallja is nem más, csak tört szavak.
Ki ő? – így magában, s csöndesen kérd e szó.
De nincs reá válasz, körötte légy se szól.

Végh Miklós a legényt kétszer körüljárja:
„Takaros portéka, olyan, mint egy szálfa.
Csak egy kicsit kérges… na, majd én meghántom!
Lesz még ebből vitéz, mennydörgő csatákon!”

Baizáth Katalinnak e szó szívét éri,
S reá egy másikkal a vén Bencét kéri:
„Érte jöttél tudom… ne vidd el, az égre…”
S érte a jó asszony a mennyet ígérte.

„Szükség van most reá, mint ahogyan rá volt.
Nem ifjonti hóbort volt, hogy tőled pártolt.
S nem csak hiú szeszély, nem vitézi becsvágy,
De a nemzet sorsa, amiben ő eljárt.”

Idézi most Bence Toldinak emlékét,
De az asszony rászól: hagyja el beszédét.
A múltnak már úgyis vége szakadt régen,
Mért idéznénk fájó régi szép mesékben.

Int most a cselédnek: hadd terüljön asztal,
Bor is legyen rajta öblös poharakkal,
Hogy a vendégsereg száraz, éhes szájjal,
Hadd váljon mind eggyé e ház asztalával.

Baizáthnak oldalát valami úgy vágja:
Tán a kíváncsiság égető fullánkja?
Vagy csak azt gondolná, hogy valami tréfa?
Félek, agyon csaphat egyet-kettőt még ma.

Látja ezt az anyja, és hogy ne törődjön,
Végig fut a szeme régi ismerősön,
És azt egytől egyig bemutatja néki.
S hogy a fiú hiszi, szívéből reméli.

Bence szól most hozzá: „jó királyom küldött,
És amint ő kérte e bizottság úgy jött.
Jó vitézekre van most e percben szükség,
És hogy egy itt volna, tőlem vette hírét.

Régi ismerője vagyok én nevednek.
Bizonyságát tettem szóban két kezednek.
Ám hogy e bizonyság valósággá váljon,
Hitét kéne tenned dicső Budaváron.

De a harc nem játék, s nem más, bárha hinnéd.
Tétet tenni arra: életre van szükség.
Ámde csak a harcnak a legvégén látszék,
Hogy a tiéd viszik, vagy te viszed másét.”

„Nekem való játék! – csattan fel így Baizáth,
S nemes harci virtus födé ifjú arcát. –
Hol van az a játék, ma lesz hogy kiállok!
Lisztes, bús parasztból jó vitézzé válok!”

Édesanyját e szó újra szíven érte,
De mégis bánatát mosolyra cserélte.
Tudta a nap, mikor reggel újra feljő,
Dárda lesz a kézben, nem lisztes malomkő.

De hát a jó- Isten ezt a sorsot szánta:
Harcot a fiúra, s könnyet az anyára.
Mit tehet az ember, ez a világ rendje,
Mint ahogy nap is körbe jár… és egyre…

Rácz Endre ©
2017 07. 02. Szerep