Hatvan felé visz a vonat –
engem, meg a csomagomat.
Egykedvűen zötyög velem,
ide-oda leng a fejem.
   Egyedül a kocsiban,
   azt se tudom, hogy mi van?

Hogy kerültem ide vajon,
honnan indult ez a vagon,
milyen hosszú lesz a futam,
hol ér véget majd az utam?
   Kitől kaptam a jegyet –
   jót akar, vagy fenyeget?

Sivár a táj, itt-ott liget,
alig van, ki rám integet,
más meg követ hajít felém.
„Szép vagy fiam!” Tűnj el, kretén!”
   Szeretnek és gyűlölnek –
   megölelnek, megölnek.

Egyik oldalt besüt a Nap,
másik oldalt vihar dagad.
Hátam mögött emlék-kacat,
előttem a végzet kacag.
   Látom már az egészet:
   virágzás és enyészet…

2017.07.04. Csorba Tibor