Mert szereted a szépet,
hát elküldöm néked 
ezt a virágos, zenés képet.
Fák virága, vagy virágos fák? 
Babonázva nézed 
a színskálás rétet--
az idő pillanata fogta
egyszeri csodát.

Szerelemkelyhekkel dús magnóliám
naphosszat kelleti magát a kertben.
Látványa túltesz minden harmónián:
királynőt játszik bujaságtól telten.

Írom soraim versenyt az idővel
Szomorú magányban, az eltűnővel
Egyszer csak itt terem unokám
- Míra - a kis szöszi, csörfös lány
- Mama kérdezi mosolyg arccal -

Szerencse fel, szerencse le...

Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
virághavazásban minden oly üde, friss,
az ember ennél többet már nem is kérhet,
kit e partra sodort egykor a genezis.

Várom a tavasz énekét...

Láttam egy pillangót,
masni volt a szárnyán,
ajándék lehetett,
mint az a szivárvány
ami tegnap még sehol
sem volt, 
ma pedig már a szél
hátán lovagolt.

Tavaszi illat járja át a lelkemet.
Fák virága ékesíti kertemet

/Emlékezve Rákóczi szabadságharcra/
Mint vérben úszó
Vörös napkorong
A Márvány tengeren
Úgy kelt fel a nap

Mindig hajnalban, a Nappal jöttek:
pusztákról indultak éjfél után.
Betyárok módjára bezörögtek
az ablakon. Apám várta őket –
üzentek előtte nap délután.
Isten áldja a korán kelőket.

Hiába kapaszkodik a nyírfalevél,
Letépi ágáról a gonosz, őszi szél,
Legyőzi majd végül sorsának vad tele,
De ott lesz egy kis nyár a sárban is vele.

Óriás fa árnyékában baltás
székely viaskodik--alatta áll.

Tört anyóka sámlin –
hervadozó jázmin.
Arra nézek, rám int:
„Kék ibolya, jácint –

Virágzó barackfák között sétálok,
óvatlan rigók a mellemre ülnek,
mint a télben elporladt, holt világok,
sárguló  könyvek, felszáradó könnycsepp.

A király, jaj a király,
a vár ura, a király 
minden tette fáj.

Ó, kegyes nap köszöntött ím rám –
csillant fel az udvari bolond
máskor fénytelen tekintete.
„Éljen április elseje!