Kis és nagy vizitek

Mielőtt keserű poharam iszom,
Csak pénzért kapok egy kis klóros vizet,
A nagyvizit léptei a folyosón,
Nincs nálam semmi, a feleség fizet.

Hajnali csendekbe
fonódik a szél,
 

Január közepén kopog a fagyos tél,
Dermesztő a hideg, elpihent a szél.
Szikrázón süt a nap, s csillogón deres
Ablakon át is csalogat a táj, oly kies…

Jön megint egy éjszaka
álom leplét rám öltöd,
intim játékod bársonyos ujjaiddal
csiklandozva testemen szét töröd.

Kinyílott a téli rózsa,
rátapadt az ablakomra,
s bontogatja szirmát sorra.

/ Sárándi Szilvia emlékére /

Táncolni vágyott ő, víg kedvű bálokon,
S élni, mint ember él, nem sírni vágyakon…
Nevetni dalolva, önfeledt’ az égre,
Ahová szárnyai vihetnék… remélve.

Messze, messze idegenben
Száguldozó képzeletben
Láttam egy csodás világot
Amit ember sosem látott

Libasorba megy a csapat,
vállukon lapát,
fülükre sapkát húznak,
míg a sínpárok
a végtelenbe futnak.

Álszent reggeleken
befagy a tó vize,
vacogó fák közt
bolyong az ég

Megtörtem a csendet:
kíváncsi voltam –
mit rejt a héj alatt
oly nagy titokban?

Ránk zuhant a tél, a sok fagyos éjszaka,
tízezrek laknak az ég alatt, nem házban,
dermeszt a hajléktalanok rekedt szava,
nyomorukkal leszek én most is hazátlan.

Hófehér a táj, 
csillogó jégpárnákon
mosoly ragyog,

Sárika egy tünemény:
bio alma sütemény,
porcukor a tetején –
szőke haj van a fején.

A II. világháború eseményeiről

Megsárgult fényképek, tanúi a frontnak,
felkavar a látvány, - borzalmakról szólnak.
Részvéttel lapozom apám örökségét,
mesélte, hogy várták a háború végét!

Ecset vonásokból
építed fel a képet,
színek varázslata
nyitja meg a teret.

Ha meghalok
átköltözöm a gesztenyefába
a méhek zsongásába,
a zöldellő vetésbe,

Csend van, titokzatos méla csend.
Minden alszik, csillagok és a holdvilág
Hinti az ablakra halvány sugarát.

Ki és mi vagy Te ?
Hogy szavak tengeréből
„Tűzmadárként” szállsz
Fel az égbe?