Egy újabb hosszú év eltelt már ... veled
mellettem vagy ... lágyan fogom a kezed
őszülő fejedet vállamra hajtod
érted dobban a szívem ... ugye hallod?

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Versben

Nem kell hozzá vagyon, nem kerül pénzbe,
nekem a mosolyod mindent megérne.
Ha felnéztem az üresedő égre,
a szívem tőle mindig csak azt kérte,
Te légy a sorsom alkonya, estéje.

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, ömlik a faggyú.

Egy csacska fecske csicsereg
és csivitelve didereg
a hideg májusi éjjel,
még harcolva a sötéttel,
fészket épít hűvös sárból,
 

alálkozó elé

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Megállok most a járda szélén,
vajon hogyan, és merre tovább?
Már itt lennék tán az út végén?
Az ember lám, egyre tétovább...

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.

Nézlek csak elmerengve, ó te Hófehér,
mily hosszú, rögös volt az út, mit megtettél,
míg eljutottál hozzám, míg ideértél.

Látom ősapád, s ősanyád hajladozni
viharos, széljárta úton porosodni
Vajon ennyi volt csupán, mit elérhettél.

Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –

Éjben kelnék át Véled a holdfényfolyón
Sejtelmes ezüst habok nekünk csobognak
Én plántáltam beléd remény-illúzióm
Esőcsepp könnyeim megőrzöm magamnak
Átkelnék hegyeken szurdokon szirteken

Csíksomlyó a székelyek Mária kegyhelye
sokak által kedvelt búcsú- s zarándokhelye
hol Jóisten mondá: a világot felosztja,
s a nemzetek közötti civakodást oldja.

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!