szonett

Boldogan átölel, két szeme ragyog,
könnyed lehelete, virág illata.
Lelkéből fakadva, lángot szítana,
nesztelen suhan, száll, mint az angyalok

Riport.

Védve mindened, csak a menekülés lenne,
de, Európa útján már nincs út, hová, merre,
nincs semmid, csak a menthető puszta életed--
mára a létbe-keserített fájdalom jutott neked.

Künn dalol a hideg szél
Mégis egy kis lányról mesél
Aki a mai napon született
Szívet –lelket megörvendeztetett
S felnőtt a gyermek
 

Magamban mindig tereket hagyok,
hiába izzaszt nyár, szorít a tél,
bennük él még Anyám, ki rég halott,
és szól hozzám, ha hallgat is mesél.

A Föld vakvágányra tért
Sebesen fut a vég felé
Sikítva kiált a nép
A veszedelem mindenkié

A tévedések sorozata az írás!
Vajon ismerős Nyírő József név?
"Tisztelet az ősöknek" , s kell még a tömeg,

A pávák tolláról, a faluk, és a városok zsugorodó 
életéről mesélj egy képpel, mert szellemileg is szegényedünk
--világviszonylatban, észrevehetően, beteg testű,
sértett ég alatt, fogyunk, és kapkodunk. Lányaink

Foszlanak az álmok

Ma korán hasított belém a hajnal,
mint éles kés az avasodott vajban
riasztott felismerés, a fájdalom,
már nem csak érzem, de biztosan tudom,
nem ilyen telet, februárt akartam.

Kergettem egy őszi falevelet
bíbor színben, sombokrokon át,
mint a szél , de összekeveredett.
Hiába kutatom, nem találom már

Dorombol az égbolt,
a fák dala messzire száll,
tündököl minden rét,

Olyan vagy nekem
Mint a lámpa fénye
Életem sötétjében
Világítasz még nekem

Hol vagytok édes, szerelmetes évek,
hajdan az életem izmosabb fele
eljegyezte magát egy írógéppel,
hogy napom reménnyel kopogja tele.

Kidőlt,bedőlt kicsi ház,
omladozó fala
Látszik rajta szebb napokat megélt,
szorgos volt a gazda
Kerítése fonott fűzfából,

..hallod az óra mily halkan ketyeg?
Szinte némán méri az időt,
kint roppan a hó, léptek zenéje
kíséri a messzire menőt.

Megrövidült a nyúl lába,
Soma kutya majd lerágta.
Erős cérnát, meg tűt ide,
meg kell varrni, de ízibe!

Egy érzés csak nem több, melynek okozója,
éltem múzsájának legfinomabb csókja.
Gondolataimnak kerekét forgatja,
mondatokat formál, szül, glédába rakva.

Magányos fenyő sziklákon kapaszkodik
a Tettye fölött. A Havi hegyi
templom harangjainak kezd inteni.

Olykor nézem az eget és az visszanéz,
az Isten tenyerében minden rész, egész.