Vacognak az őszi fák,
az égen szél tekereg,
avarszínű tájon,
gyűlnek a fellegek.

Már enyémek a kék tükör- tószemek
Sóhajom a hajnali pára
Nemrég leltem annak titkára
Hogy oldjak magamba felhőt és eget
Vérbokraim rejtik a vörösbegyet

Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
sötét bűn van, megbocsáthatatlan.

Leteszem vers koszorúm
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek vers virággal

Lágyan, ahogy a karodat tartja a szék
fája, lehajlik, mintha kiesett
volna valami. Ujjaid között már nincs

Nyárba fordul az őszelő,
lombtengerből szökik a zöld,
üstökében arannyal szőtt
tincsekkel mereng a föld.

Gyászba borult nap,
égbekiáltó,
hős vereségért         
jár a halál?

Tegnapi hangja a vas duhajának
körbekerít ma is: átdobban rajtam.
Táncuk zajából a csizmás lábak
félelemcsillagot rúgnak agyamban.

„Mire a kakas hármat kukorékol,
háromszor tagadsz meg engemet!”
Mire feljön az Esthajnal csillag
Sötét had bosszúja eltemet!
Édes hazám, háromszor tagadnak
meg tégedet!

Annyit éltél, mint most a gyermekem,
de még mindig érzem, hiányod fáj,
ha írok rólad, nedves tenyerem,
és sírásra görbül szem és a száj.

Minap perzselőn tűzött ránk a nap sugara még.
Nyárvégi forróság, s már hűvösödnek az esték.
Száradó virágok, hulló levelek; nyári melegség…
Búcsú nélkül lásd az évszak sosem áll odébb.

Esküvői kép: szemben az oltár.
Örök női szép, nekem az voltál.

Nincs időnk egymásra,
Nincs időnk másikra,
Nincs időnk beszélni,
Nincs időnk szeretni.

még nem látlak, de már érezlek
kicsi szíved itt dobban bennem 
még nem hallak, de már kérdezlek
mikor tarthatlak tenyeremben

Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának mondták