Behajt Karacs Jóska, behajt a vásárba:
Szépen jár előtte száz göndör birkája.
Tőti is a szemit kupecnak, csiszárnak,
Tőti is a szemit az egész világnak.

Ó te szép Magyarország
Csodálatos tája
Nincs a világon senkinek
Ilyen mesés Hortobágya

Felrobbant egy gránátalma
kint a gyümölcsfronton –
megfordult a harci helyzet
hirtelen e ponton.

Úri-forma ember jár-kel a nagy pusztán,
Czinege Jánoshoz be is kopogtatván.
„Kerüljön, no, beljebb.” – felesége hívja.
János csak magában: „ki az anyja kínja?”

Kinn’ a Hortobágyon, belül a csárdába’,
Nagy urak mulatnak Isten-igazába’.
„Ezt húzd!” – „Azt húzd!” – az anyjuk Istenit,
Nem sajnálják a pénzt, van ott ’miből telik.

Dér csillog a kopasz fákon,
varjú károg minden ágon –
tipeg-topog egyik-másik,
mert a lábuk igen fázik.
Azt károgják, azt beszélik:

 Kínoz bennünket egy jó szó hiánya,
Régóta várjuk, tudjuk, mindhiába,
Már tündérmese és gyermekded fáma,
Mint a fehér holló mára oly ritka,
Pedig benne rejlik napjaink titka,
Szűk létünk körül akár aranyráma

Nagyot dobban a szívem
Mint, ha nehéz kő hullik rá
Eső cseppet érzem
Őrült ritmussal kalapál

   Lelkem gyógyítójához

Bocsásson meg, tiszteletlen voltam:
hívására még nem válaszoltam.
Nem vagyok egy híres levélíró –
nem szép dolog, de nekem már így jó.

Kettős a halál. Az egyik mögött semmi.
A másik képzelt vallási hitem:
a jó és rossz háború, egymásutánja.

Öt évtized rohant velünk,
űzött, hajtott, gyerünk, gyerünk!
Tűzd ki célod, s küzdjél érte,
akkor is, ha nagy a tétje.

Hajléktalan lett a lelkem,
kóborol az éjszakában,
mint a kutya, oly kiverten:
csak egyedül csak magában.

Talán elkéstem: felmerülhetett egyesekben, hogy a mai versemet netán plagizáltam volna, hiszen most jöttem rá, hogy Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el" c.

Vékony jégen táncot ropok,
táncparkettem sírva ropog.
Sámánok ütik a dobot –
szívem, lábam együtt dobog.

Az őszutón a vastag-paplan fellegek
A sápadt-kék eget elrejtik előlünk,
Ilyenkor a föld tüskéi már élesek,
Lucskosan tollpihék libegnek köröttünk.