/ Soós Jolcsinak Felvidékre/

Három királyok elindultak
A fényes csillag utat mutat
Ragyogó csillagot követve
Rátaláltak a szeretett kisdedre

Mikor az égen fénylenek a csillagok
Megvilágítják ablakod!
Gondold azt boldog vagyok!
Boldog, mert enyém a fény
Mely szívedből világít felém!

Nem adom oda soha álmaimat
nekem remény életemnek kövei,
ha teljesítésük nem jól sikerül
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Gyere tél,
csapjunk össze!
Belefér
nekem – jössz-e?

Amikor a nyugalom
kezét megfogja a táj,
szellő cirógatja 
a fákat

Hajdanán csőrfös kis lány voltam
Édesanyám arra tanított engemet
Mostanában jók, s nem rosszak az emberek
Reggelente tejet vittem egy öreg néninek
Konyhájában a falvédő szövege lepett meg
„Vissza-mindent ,Erdélyt vissza!”

Nem rejti jótékony lomb erdeim titkát,
a csapások, a szívek mélyére látok,
az igaz szavak elfogynak és oly ritkák,
eltévedtek az egykori jó barátok.

Feltépted egy régi könyv
kopott – poros fedelét,
csak azért, hogy olvassam
életem egy régi regényét.

Tojásra leltem –
mosolyt sugárzó
kék ellipszoid.
Költő vagyok, hát
fészkembe tettem –
bár szerény, szolid.

Ó magyarság Te áldozati bárány!
Miért téged áldoznak fel
Az emberiség oltárán??

Az új esztendőre azt kívánom Néktek,
tenger virág nyíljon, amerre csak léptek.
Legyen szívetekben sok öröm, s ne bánat,
kacagás, s ne sírás töltse be a házat.

A tárgyak közül az ajándékok hosszú
sora, kapott, vagy adott mindenség,
felkerül a polcokra, s ott szunnyadozik.

A még hosszú téli éjszakák alatt
Tágul a csend, létem jégvirágai
Mint amnéziás gondolatok nyílnak,
A múlt a fejemben, mégis távoli.

Az egyik oldalon sötét a fény már.
Halkul a sercegés megolvad a viasz.
Sodort kanócból  a gyenge láng még éget,
de elég a kóca, s nem lesz már vigasz.

Hét milliárd szamár
baktat az úton,
orruk előtt széna-
csomó farúdon.

Két csöpp kis gyermek, két ér, két apró patak
napvilágot látott zordon erdők mélyén,
gyenge lábacskáik sziklákba botlanak,
majd egyesülnek Donaueschingennél.