Víz tükrén látom száraz törzsed,
levél sem zizzen lombjaid alatt.
Dermedten állsz, a szél sem tör meg,
ágaidon egy fészek se maradt.

A tájat bámulod kihunyt szemeddel,
itt állsz sudáran, gondnak-bajnak,
nem fogsz fel semmit halott eszeddel,
a fák mint az emberek, élnek-halnak.

Görcseidet fejsze vágja szét,
ház oldalában darabjaidra hullva,
ágaidnak rég elvették neszét,
némán merengsz, gondolva a múltra.

Eljő a tél, fonott kosárba szednek,
és bevisznek a kandalló elé,
fázós kezek majd a tűzre vetnek,
s elindulhatsz a végtelen felé.

Kihunyt a tűz, elhamvadt a test,
meleg szobában szárnyal már a lélek,
a fény a falra árnyékokat fest,
s ingó árnyakban újra-újra élet.

Ne sírj kérlek, ha halott fát látnál!
Gondolj csak azokra a boldog időkre.
Emlékszel, hogy régen a nagy Tisza-gátnál,
lombja alá ültünk hűsölni egy kőre?