Az Edmond nyitány
56 himnusza

Örökre enyém a Beethoven nyitány,
mely áthullámzik az őszies tereken,
forradalom, lendület, iram és talány,
e silány jelenben pátoszát keresem.
Azok a harsonák, mély, dübörgő dobok,
sírnak a fuvolák, jajgatnak hegedűk,
két vad évszázadon hozzám is átdobog,
zengve a gyászt, diadalt, féktelen derűt.

Idézem magamban azt az ötvenhatot,
eltölt a harcoknak szaggatott himnusza,
egy flamand gróf, ki már mily régóta halott
üzen, biztat, de értetlen Európa.
Szürkére koptak a rőt őszi nádasok,
a nyakunkba szakadt a sok ciklon, krízis,
én dúdolva most is csak tovább dohogok,
honnan e szellemi, magyar paralízis.

Már lebénult a tó, hegy és a vad berek,
majd nyáron biztat, bólint barna buzogány,
dirigálhatnak a csaló karmesterek,
csak hullámzik bennem a remény, a nyitány.
Megőrzöm magamban az akkordot, hangot,
nem vehették el tőlem a szót, a zenét,
csörömpölhettek vacak”testvéri„ tankok,
száll a dallam, és véreznek a hópihék.

2017. okt. 23.