Az ablak zárva volt…  törékeny félhomály
Járt körül, s lengett ez ódon-szép kisszobán.
Az asztalon lámpa volt, üvege megfakult…
Öregúr olvasott, szinte a könyvbe bújt…

Tanár úr – kérdtem így –, mért ül itt csendesen?
Kint vár a nagyvilág, pompázón,  lelkesen.
Mennyi szín, mennyi báj vár ott, csak menni kell.
Mért állna tétován, s érné be ennyivel?

„Mért mennék? – mondta ő – bolondos csúf beszéd!
Nézz körül,  kutasd e polcoknak rejtekét:
Itt áll a nagyvilág, mind, e szűk polcokon.
Mért mennék bárhová, hegy-, völgyön,  ormokon.

Itt vagyok boldog én, e sáros vén rögön:
Képzetem se szállt még távolabb e földön.
Idegen vidékre soha nem is vágytam.
Mi kell a világból, itt van kis szobámban.

Talán, ki messze vágy’, nálamnál boldogabb?
Ne hidd, mert láttam én többet, mint oly sokan.
Mért mennék innen el? – nevetve átölel. –
E föld szült… ladányi… s egyszer majd ő föd el…”

E csöndes szobában ott állok hallgatag:
Szülőföld, álmaink, e csöndben ott ragadt.
De mind e szürke múlt felém most így kiált:
Mért mennél máshová, e föld itt szép hazád!

Rácz Endre ©
2017 06. 29. Szerep