Mikor az esti szürkület
Nyugatnak horizontjába
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta
A ragyogó sok pici csillagot.

Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.

Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.

Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.

Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Kedves tanító Néni
Önnek írok most levelet,
valamikor hajdan,
Dombováron született.

Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged, hogy vigyázod,
áll- e még a szőlődben a lak?

Bort kell csinálni minden áron,
erdei szeder volt az álom,
közeli erdő ontotta termését,
elhatároztunk megszerzését.

No józan barátom, emlékszel,
te bírtál kémikusi készséggel,
sikerült volna, ha nem dohos a hordó,
hát így nem lett belőle, erdei oportó.

Keserédes lett egész életem,
a gondolattól, miért születtem,
emberek gyönyöréből, mire rájöttem,
de már a cél előtt bőven elkéstem.

Gyermekként, vagy mint legényke,
hogy te vagy Dávid csillagfénye,
eléggé jó barátunk voltunk,
iparos családból landoltunk.

Kabócák énekébe, a tenger
beleszövi halk moraját,
égkárpitján hunyorgó csillagok,
estének adnak koronát.

Mond Apa, veled mit beszéljek?
ha nem kérdezel, hogyan feleljek.

Inkább mesélj Te nekem -,
Én Téged is, de Anyát is szeretem.

Gyermekkora egyre többször jut eszébe,
ahogy belemerül a múlt tengerébe,
gyermekei beálltak szülök seregébe,
unokái már nem hisznek a mesébe.
Egy-kettőt firkál jegyzetfüzetébe,
úgy ölelne már gyermeket kebelére,
ritkán jönnek, akkor is villámlátogatás,
de legalább jönnek, mint derűs mosolygás.
Ünnepnap, oly szívesen hallgatja őket,