Kabócák énekébe, a tenger
beleszövi halk moraját,
égkárpitján hunyorgó csillagok,
estének adnak koronát.

Korlátok között bolyong a bánat,
tamburát penget a dalnok,
fiumei leanderek között,
mégis Opatiába vágyok.

Vágyakat a karantén nem zárhat,
azok oly szabadon szállnak,
mint tenger hullámait hajtó szél,
vagy tarka pillangószárnyak.

Jöjj kedves, búj karjaimba bátran,
erős mellkasomhoz ölellek,
vörös rózsát tűzök hajacskádban,
így véget vetek gyűlöletnek.

Visszatérek Somogy-ország hozzád,
hol a Dráva, túlsó part horvát,
nézem szabad szárnyaló madarat,
felidézem gyermeki nyarat,

Nyírfaerdőben tettem sétáimat,
kerestem főnix, griffmadarat,
ma már oly kevés lett gólya, fecske,
van legyecske, fogy a méhecske.

Őket karanténba nem zárhatták,
a léget szabadon szállhatták,
fordulópont ez így lett létünknek,
változás viselkedésünknek.

Varga István
Barcs, 2020.04.19.