Hárman voltunk, Te és Ő,
míg én voltam a harmadik,
le húztam én kis topánkáját,
majd pezsgő bent gyöngyözik.

Ó be édes, hogy mosolygott,
mert a két legény, belőle itták
fűszeres pezsgőnek, mámorító
szerelemmel, átitatott balzsamát.

Hegedűn a húrok pattantak,
vonón a lószőr szálaira hullott,
úgy dübörgött tánctól a padozat,
mint akik sosem ismertek bánatot.

Ide ha vissza hozná Dráva vize,
Délvidéki szerenádok régi dallamát,
hát táncra perdülnének újra a bokák,
míg víz lefelé vinné, lelkem sóhaját.

Látod össze-vissza írok mindent,
hú de szép volt a tiszta valóság,
piros pezsgő, rózsaszín mámor,
nem húzzák, már csak álmodják.

Varga István
Barcs, 2017.