Előtted szobád kitárt ablakán a szellő,
csipkefüggönyt táncoltatva, úgy lebegett,
mint a dal, mely belőled töltötte meg a teret,
mozdulni sem tudtam, lábam legyökerezett.

Mögötted még, sokáig álltam oly mereven,
pedig válladra csókot lehelni volt tervem,
az egész gyönyörű látomástól, elbűvölten
észre sem vettem, hogy csokrot tart a kezem.

Ocsúdtam lassan, majd el indultam feléd,
zongorán az üres váza, oda helyeztem virágot,
mosolyogtál felém, abba hagytad a játékot,
megfogtam kis kezed, leheltem rá csókot.

Ez az emlék csodálattal tölt el mindig,
míg a távozó fények útján oda el veszett,
ott hol a hangod, bár még bennem kereng,
újra halhatnám, szemembe csalna könnyet.

Varga István
Barcs, 2017.