Illata hogy száll, a gőzölgő csészében,
tealeveleknek forrázatát érzem,
ilyenkor ősszel, élvezettel kortyolom,
magamat szelíden eképpen korholom.

Csak úgy mondom, írni fogok,
külön nektek, zsűri tagok,
mert a népnek kik olvasnak,
ők azok kik majd díjaznak.

Nem kell cikornyás oklevél,
csak mit szerető szívem remél,
jelentessék meg verseim,
ezek maradandó ékszereim.

Őszidőnek állok ajtajában,
szép nyárutónknak az árnyékában,
himbálózva ejtőznek levelek,
utánpótlása avar szőnyegnek.

Öregség lassan egy bottal sétál,
megpihen az újságosbódénál,
árussal vált pár keresetlen szót,
ismernek sok rég látott vásárlót.

Fától-fáig vékony cérna feszül,
a hulló levél lent összevegyül,
színes foltok mint talajtakarók,
szélnek lesznek mit zörgőn felkapók.

Köti-szövi hálót szorgalmasan,
levél néha ott ragad álmosan,
reggeli harmat vidáman csillan,
én már többször bele gabalyodtam.

Szelekkel üzenem, minden víznek,
óceánnak, tavaknak tengernek,
én vagyok az úr, kedvem változó,
haragos vagy olykor tréfálkozó.

Felhőknek is üzenetet küldök,
rajtam múlik, úsztok vagy repültök,
úgy megfacsarlak ám benneteket,
nincs kendő, mely fogná könnyeteket.

Napraforgó ha rám nevet,
sárgán mosolyog és kerek,
benne fekete a magja,
madaraknak csábítója.

A tengeri is beérett,
ablakon az ősz benézett,
nemcsak tavasz forradalom,
októberben egy szép napon,
kart-karöltve, az utakon,
remegett a birodalom.

Elég messze volt az iskola,
szép volt a vénasszonyok nyara,
ide akkor csak fiúk jártak,
nagy létszáma volt az osztálynak.

Szokásos sorakozó, torna,
most nincs vezényszó, elmaradva,
nem jöttek órára tanárok,
szaporodtak kisurranások.

Mi mindig a feltámadást várjuk,
mikor magunknak ássuk az árkot,
tizennyolcban vörös lett a város,
templom pusztult, zászló szivárványos.

Volt egy város kit tetemre hívtak,
lett ország, mit barakkokba nyomtak,
ám elég lett, vörös csillag porba,
békés tüntetés fulladt horrorba.

Ugatunk, ugatunk, mind a kutyám,
de az nem hamisan, nem is mulyán,
igaz nem politikus, házőrző,
az eltartóját mindig ismerő.

Sorsot húzott a rohanó idő,
de a magyar nem áthelyezhető,
itt maradunk, hát csak ugassanak,
hisz kutyánk így őrzi házainkat.

Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó a napotok.

Erős széllel jött újra a vihar,
termetes felhőkből esőt facsar,
esőcsatorna szüntelen dorombol,
ahogy esővizet belőle toloncol.

Fényes csillagok, nem nekem ragyognak,
írásaim nem tetszettek zsűritagoknak,
pusztába kiáltott lett minden szavam,
mit ültettem búzát az is kalásztalan.

Rosszul navigáltam, szavaim szúrtak,
hibás akkordot pendítettem húrnak,
sokszor nyugvónapot kelőnek néztem,
mondták, ezért nem ragyoghatsz fényében.

Fokhagymát szegeztem ajtó tokjára,
így fittyet hányok boszorkány dogmára,
éjjelente sikítva repkedhetnek,
frászt hozva az ijedős gyengébbeknek.

Vessző seprűket nem győzöm pótolni,
hagyott italukba nem merek kóstolni,
pálinkát isznak, nem is akármilyent,
elsőrangú gyümölcsöt, dióval kevert.

Szúr a szívem és fájdogál a lelkem,
nagyon bánthat ám most valami engem,
de könnyeket még más arcáról törlöm,
már ritkábban szorul össze az öklöm.

Mérget, dühömet, lassan csillapítom,
de már nem tér vissza régi humorom,
üres az állomás, nem jár a vonat,
ránk húzta leplét, a kényszer alkonyat.

Egy csendes estén, alszik a kisváros,
éjszakai sétám oly méltóságos,
egy-két denevér halkan ha elsuhan,
szúnyog nem kímél, pimaszul belém mar.

Kevergő gondolatok zakatolnak,
augusztus, de már levelek hullnak,
gesztenye még nem pattog zöld burkából,
újhold kukucskálgat fáknak lombjából.

"Még élek és alkotok,
kik ismernek tudják,
hogy makacs vagyok."
         "
"Nyári estén kint,
nézem csillagokba tűnt
vesztett álmaim."
        "
"Írásaimmal
kitárom, a lelkemnek
érzékenységét."
     "
Még mindig csak keresem,
azt sok szép kis csodát,
mi színezi végtelennek útját.
      "

Füredi Anna bálon mosolygott a lány,
hölgyek között nála szebb, nem is volt talán,
loknis barna haján, a lakk sem csillogott, 
hosszú szempilláival félénken pislogott.

Medál lógott nyakában, karján karkötő,
táncra kérném, táncolna velem ez a Nő,
szólt a zene, hölgyeket táncra kérték fel,
de én mégsem táncolhatnék, sohasem önnel.

Nem láttok bele,
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.

Miért kísért mindig,
még a magas szirtig,
olvadtál volna belém,
mint álomköltemény.

Pusztaság egy paradicsom,
mi lelkedben fogalom,
sivár fagyos lehet,
hisz nem érted beszédemet.

Mennybe lépett a nagy mesélő,
hol suttog a hangosanbeszélő,
onnan tekint írásainkra,
emlékszik énekelt dalainkra.

"Somogyiban" láttam a szomorú hírt,
bennem döbbenet zuhant, mint kőszirt,
hisz tegnapelőtt még írtam neked,
majd gyászhírnél láttam arcképedet.