Ó - Istenem élet halál ura hozzád szól imám,
egy embertől búcsúzom, volt barátom életvidám,
közös volt a grundunk, vagy mikor jöttek a lányok,
akkor még ajkainkról nem szálltak fohászok.

Ártalmas szépség, mely szemnek gyönyör,
virágzó fákat hideg paplan gyötör,
át kellene írni a naptárakat,
de hogy fogjam vissza nyíló virágokat.

Festő vásznán bohóságnak tűnne,
ez valóság nem technika trükkje,
ó tavasz kedveskedni akartál,
ám a hóapó virágot harapdál.

Vidámságról kéne most már csevegni veletek,
boldogságban fürödni, mint porban a verebek,
rügyeznek a fák, nyílnak tavasznak virágai,
szeretőm csókjait, emlékeim mély zuga rejti, 

Változó a napok ritmusa, 
kinek van, kinek nincs humora,
nem akarom a múltat elemezni,
ami szép volt arra emlékezni.

Pereg az idő, mint napraforgóból a szemek,
berobbant közénk ördög műve, védekezzetek,
habár az éltető Napunk most is éppúgy ragyog, 
ugyanúgy változatlan állásúak a csillagok.

Szörnyűség jött közénk, egy ismeretlen vírus,
a KORONA, felfordult a világ az életstílus,
ember hidd el, ez is az Ördög egyik műve,
fegyelmezetten viselkedjünk egymást védve.

Kocsikerék sarat dagaszt,
bakon unott gazdag-paraszt,
gyía csattint ostorával,
nem törődik modorával.

Csibuk lóg ki a szájából,
nem szabadul magányából,
biztatás nem kell a két lónak,
sem mellettük ugráló csikónak.

Már kövesúton zörög a ráf,
két oldalon zöld a fűsáv,
hő - szól gazda a lovaknak,
fűbe így belekaphatnak.

Határtalan áradattal tört a világra,
himlő, pestis után, spanyolnátha,
ez sem volt elég, itt a vírus koronája.

Nincs meg még az ellenoltás,
csak számolatlan sok kézmosás,
de lám megkezdődött a felvásárlás.

Figyeljünk a szakszerű tájékoztatásra,
hogy figyelmeztetés ne vesszen kárba,
ám máris jön a sok álhír sokasága.

Magyarország az én hazám,
itt ringatta bölcsőm Anyám,
Petőfi versét olvasta Apám,
szívem fölé lett kokárdám.

Magyar szavakkal telt lelkem,
magyar történelem öleljen,
kik szolgálták a Magyar hazát,
dicsőségre emelték zászlaját.

Március 15.

A befojtott szó
szinte robbant, szavalták
a nemzeti dalt.

Ropánt gyalu ajándéka, göndör szíjács hull alá,
cinkelt csapban fűrész harap, égő fa váll hamuvá,
fenyőgyanta illat lengi, kicsi műhely melegét,
megmunkált csapfészek, befogadja csapolt szerelmét.

Tűzről pattant szépasszonynak karjaiba estem, 
azóta is vele vagyok, mert nagyon szerettem.
boldogságot sugárzó sok szép napra vágytam,
ujjára gyűrűt húztam, lett támaszom, társam,
Így indultunk hosszú útra, életnek árjában.

Elnéztem csodálatos alakját,
szabályos formás szép orcáját,
festőnek vásznán élne örökre,
hogy emlékeznék rá a nőmre.

Telt piros ajkaiban hagytam,
láztól égő forró csókjaimat,
legforróbbat nőnapkor adtam,
várom csókjaidat, az elmaradtat.

Nem voltak már árnyat adó gesztenyék,
augusztusi nap ontotta melegét,
szokott sétám róttam vasárnap délután,
az árnyék nélküli, most kopár főutcán.

Barátokat a sors más utakra vitte,
de azért kellemesen telik az este,
beültem egy zenés szórakozó helyre,
hol ritmust gyűjtöttem tánclépésre.

Mosd csak mosd ki szemeidből,
minden éjszakának rossz álmait,
nem voltam akkor ott melletted,
mikor vágytad szerelmünk vágyait.

Osztom a tegnapot a holnappal,
a mából talán majd sorsot húzok,
bohóc parádézza agyon magát,
többed magammal teát kortyolok.

A fordított lábak sétálóján,
délutáni Nap huncutan mosolyog,
még kilehet játszani tél aduját,
mikor párember összesomolyog.

Enyém a legszebb szó Édesanyám,
ki itt nevelt, s ez lett Hazám,
ölel a róna, mezőn virág,
ez ország mindig a nagyvilág,
égtek belém szép magyar szavak,
hol Dráva folyik, két kis patak,
Enyém a felhő, szép kikelet,
a sok színes-színű népviselet,
suttogó erdők, ringó kalász,
mező szélén a kicsi faház,
tanítónéni ki magyaráz,

Kinek a szégyene a tudatlan gyermek,
szülőnek az iskolának, környezetnek ?
ez összetett kérdés, összetett a válasz,
probléma mellett nem mész el, hanem megállsz.

Mert ha felnőtt lesz, s fog majd véteni, 
a te lelkedet fogja majd az sérteni,
ne legyünk közömbösek figyeljünk egymásra,
ne ítéljük magunkat kötelességmulasztásra.

Soha nem gondoltam ezt valaha,
takaróztál volna hervadt virágba,
a csók, mely akkor maradt a porban,
amit már többé nem csókoltam soha.

Valaha nem gondoltam volna,
az élet sokszor mily mostoha,
tárt karom mellett máséba omlottál,
azóta sokszor csetlettél-botlottál.

Elnézem vágyódva a játszó gyermeket,
buborékokat fúj, szinte olyan önfeledt,
szárnyalnák veled boldogan gyermekem,
de gondok nyomasztanak, mi lesz velem.