Máris, kedves, epekedel utánam?
Csak most hagytam el a szobát,
ahogy az éjszaka kócolta hajad,
úgy rád a Hold is önti mosolyát.

Amely rózsát vittem néked,
hanyagul tetted a vázába,
ők még mosolyogva néznek,
emlékeznek az éjszakára.

Rakhatsz súlyt óra
mutatóra az megáll,
idő tovább megy.
      "
Múltnak asztalán
mindenkinek van helye,
holnap kétséges.
     "
Léphetsz te hátra,
de az idő előre
fog úgy is menni.
     "
Mindenkinek kell,
hogy osztályozzon mást, így
érdekes meglásd.
     "
Vélemény néha

Másnak a mása nem vagyok,
saját szárnyammal szárnyalok,
igaz néha kurtítják röptömet,
vagy gáncsolják lépteimet.

Önteltség parazsát taposom,
szállnék boldogan szabadon,
gondolatok fortyogó üstjéből,
pokol őrjítő tűzétől,
sivatagnak homokdűnéiből,
kiválasztom a nekem tetsző szavakat,
így adom nyelved alá szavamat.

Amikor hokedli volt a kis asztal,
és sámli volt a kis szék,
mikor frissen fejt tejet ihattál,
játékokat újrajátszanék.

Kerékabrincsot hajtottunk,
papás-mamás volt a játék,
kártyajátékban a nyelves puszi,
talonban az ajándék.

Pajtában széna között,
fokozódott az őrültség,
szomszéd kertben almát lopni,
az volt a merészség.

Bontakozik ki a hajnal,
égő vörös boltozattal.

Bár foghatnám újra a kezed,
ahogy néptelen utcán veled
sétáltam, az ajkadból ittam
a szerelmi varázsfőzeted.

Itt-ott sápadt lámpáknak fénye,
voltál akkor jövőmnek reménye,
szó oly kevés mi az elhangzott,
éreztem szíved hevesen dobogott.

Egy kávéra hívtalak, ó csupán egyre,
oda föl a kávéházi gyémánt hegyre,
megálltam az ajtóban, téged néztelek,
ha asztalodhoz érek, én letérdelek.

Ebbe a horgolt ruhába, gyönyörű vagy,
olyan mint kávédban, a fehér tejszínhab,
nem tudom megállni, hogy kezedet kérjem,
melletted megélnék kegyelemkenyéren.

Álmatlan éjjeleken, paplan melegében,
a végtelen időnek, kopár mezejében,
gondolataim a sötét éjbe villantak,
reményeim olykor-olykor felcsillantak.

Te voltál kire gondolat emléke vetül,
álmaimba ott jártál olyan nesztelenül,
szavaid süket csöndben visszhangozva csengtek,
lépteid alatt szúette padlók reccsentek.

Rozsdabarna kócos hajadba ujjaimat túrnám,
szerelemittas szavaimat a füledbe súgnám,
azok a barna szemeid vonzó édes mosolyod,
mond meg hova rejtetted szívedhez vezető kulcsod.

Öreg hársak alatt, sötét csendes utcán,
ha arra tévedek, rám tör a vágyhullám,
kéz a kézben lábunk lépte, arra poroszkált,
vezényszó nélkül, hirtelen sétánk megállt.

Forróvágyaink remegve előtörtek,
keresgélés nélkül ajkaink összeértek,
szíveink zakatolását, lombok hallották,
estnek fátylát felettünk, összehajtották.

Fájdalmaidat magaddal vitted,
ám fájdalmakat hagytál mögötted,
a pincérköpenyt másra cserélted,
vajon mi lesz odafönn a tiszted.

Virágoskert közepében,
virág voltál mindig nékem,
illatozó selymes rózsám,
szép virágú margarétám.

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Szépek voltak a tündérmesés évek,
vége már az ifjúkori őrjöngésnek,
de szerelem csókját őrzi emlékezet,
ritkán köszöntök vacsoravendégeket.

Ó te szépséges megismert csodás élet,
ne gyártsál nekem soha ellenséget,
nem is kívánok már zárdanövendéket,
csak ölelő karokat csókos édességet.

Világ zajától külön mást is hallok,
írásra késztetnek távoli hangok,
tücsök zenéje varázsolt koncert termet,
leírt szavak nyelik a papírtekercset.

Zörgő kocsikereke más hangon beszélt,
nem kellett fizetni a tavi fürdőért,
vonuló tehéncsorda lepényeket rakott,
vagy olykor kanásznak ostora durrogott.

Halkan csobban a víz, egy balin
ugrott csipetnyi levegőt hörpintve
az amúgy most csendes, esti tavon,
ahol a nyári holdfény orcáját nézte.

Ó - ez a sokszor megfestett Kis-bók
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló füzek rejtenek.

Ott, zöld lombok alatt,
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
arra vezet vízpartra utad.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vöröspart és Kis-Bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.