Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Elfáradtam - mögöttem sok
munkával eltöltött évek,
nehéz lett a kalapács, véső,
görbülnek a vert szögek.

Gyaluból már nem röppen
vagy füttyent göndör szíjács,
ólomlábakon jár a mozgás,
néha papír kell, meg plajbász.

Hát ekkor kezdtem írni verseket,
beleszőve mesét, múltat, életet,
valóságot fűszereztem fabulával,
ami mindig találkozott valósággal.

Papírt festette tollam tintája,
sokszor szinte zenéltek a szavak,
fa helyett most mondatokat faragok,
rímekkel díszítve dalolva hangzanak.

Legyen hát munka e szellemi alkotás,
amit két kezem másként ad tovább,
a még bennem lüktető, alkotó kedvet,
szépre törekvő, örök szerelmet.

Életutat váltok, nem úgy ám,
mint szirti sas a mondában,
aki negyven valahány év után
csőrét szétzúzta a sziklában.

Sokat szenvedett-éhezett, míg kinőtt,
majd új csőrével kitépte körmeit,
melyek hosszú alágörbültek lettek,
csak eztán következett, tépkedte tollait.

No lám, így megfiatalodva újra már
felröppent a büszke szirti sas madár,
uralja hegynek ormát, vadászni jár,
övé az erdő, a völgyek, a hét határ.