Elnézem vágyódva a játszó gyermeket,
buborékokat fúj, szinte olyan önfeledt,
szárnyalnák veled boldogan gyermekem,
de gondok nyomasztanak, mi lesz velem.

Fújnék még én is veled szappan habokat,
ám sikertelen minden, hiába van akarat,
ó mekkorák a gömbök, és milyen színesek,
egybe beleülnék, így repítenének a szelek.

Majd kerülnék, igaz meséknek országába,
hazugságoktól mentes, valóságos csodába,
ahol méreg nem oltja ki méheknek életét,
szeméttel nem szennyezik erdőknek szélét.

Ó, hogy szárnyalnék önfeledten boldogan,
hol soha nincs szomorúság, csak öröm van,
téged is hívnálak, tartsál akkor majd velem,
így meg valósulhatna, egy képzelt szerelem.

Ó boldogság keresett, vágyott szép világa,
csak a mesében van, vagy ilyen a valóságba,
az égboltnak kékjére, most habokat festek,
zöldellő réteken majd, vadvirágokat szedek.

Dűlőútnak porába, a lábnyomomat teszem,
erdők hűvösébe, a dalos madarat keresem,
száraz ág reccsen, kissé süppedékes az avar,
majd vaddisznó túrásba, belebotlok hamar.

Ám hamarosan, kiérek egy erdei tisztásra,
ahol egy lány gombát szed vesszőkosárba,
csodálom nem hallja meg, erdei sétámat,
de miért hallaná, hisz énekli régi nótámat.

Álmodott szép boldogságom, útját hol találom,
aki nekem megmutatja, neki kezemet kínálom,
így tán ketten mennénk, a boldogságnak útján,
majd párban áldozhatunk, a szerelem oltárán.

Írta-Varga István-Barcs-2018.08.26.