Fától-fáig vékony cérna feszül,
a hulló levél lent összevegyül,
színes foltok mint talajtakarók,
szélnek lesznek mit zörgőn felkapók.

Köti-szövi hálót szorgalmasan,
levél néha ott ragad álmosan,
reggeli harmat vidáman csillan,
én már többször bele gabalyodtam.

Igen a póknak selyemszálába,
míg örvendek aranyló sugárba,
az őszi napnak ajándékába,
de főleg a mának előszobájába.

Új reggelt adott nekem Istenem,
boldogan körbejár tekintetem,
de mennyi-mennyi őszidőt értem,
sokszor vidáman vagy verejtékben.

Dolgoztam szombaton és vasárnap,
hittem, hogy így szolgálom hazámat,
de szemembe hazudtak, a férgek,
nem vagy te senki, hát így dicsértek.

Higgyétek el, már készül a mérleg,
így irtva lészen a kígyófészek,
keresztúttól briganti, nincs tovább,
akkor én lennék a legpipogyább. 

Nem hagyom, hogy büntetlen megússza,
ki nemzetem s engem, ok nélkül szidja,
dicső tavaszi hadjáratot őszi követi,
október diadalát lábunk alá teríti.

Csodás színes szőnyeg, arcomon mosoly,
nem vagyok Hazámban hamis vádas fogoly,
szabadon írhatom szívem fájó gondját,
egyik szócsöve, ki vállalja nézőpontját.