Oda vetetted tajtékos habjai közé,
már emlékké szelídült vágyadat,
mint ahogy akkor, szeretett nődnek,
ölelő karjai közé fejedet hajtottad.

Ám ha a folyam dühöngésbe csap,
vad erejével szakít rombol partokat,
néha ilyen vagy, ki írod e szavakat,
olykor félre lökted az ölelő karokat.

Vagy tán azok tőle, messzi taszítottak,
éles sziklaszirtek össze-vissza zúztak,
mohaágyon mikor megpihent tested,
megbánva tettét, érted nyúlt szerelmed.

Szíveden érzed, mintha toportyán tépné,
lelkedet mint jeges folyam, megtöltené,
ott messze távol, sziklás hegyek csúcsait,
haragos felhők takarják, hósapkája virít.

Ki az ki bevállalja, dacolva sok-sok kínnal,
nélkülözve de szembe szállna, vad viharral,
ha simogatnának, vagy csapnának ostorral,
de ha jön az éj, ne válj el sosem haraggal.

Írta-Varga István-Barcs-2017.12.11.