Egy nehéz korszakomban íródott ez a vers, 2005. januárjában. A legnehezebb, és a legrosszabb helyzetben is van remény, hogy egyszer jobb lesz...!

Fogadjátok szeretettel...

Meddig tűri még az ég
hogy így nőjön a nyomor
és a rút legyen a szép

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol kis kurta farkú kismalac túr, élt egy szegény vándorlegény.

Szabad-e ennyire szeretni
Igaz szívvel ölelni,
Egy jó szóért mindent feledni,
Bánatot, fájdalmat fedezni,

Ma reggel szóba került, hogy az iszapkatasztrófa károsultjai, és áldozatai közül az egyiknek megítéltek kártérítésként 32 millió forintot.

Nem vagyok több csak egy halk hang,
szomorú, játékos giling-galang,
nem volt soha részem dicsőség, rang,

„ Ne lopj!”

...carpe diem...

Mécsesünk lángokat meghazudtoló
fénye, tüze messzire világít,
mert végül mindig győz a jó,

Íme a következő történet. Fogadjátok szeretettel.

A mindennapok köde gomolyog,
szívemben rebbennek, mint verébrajok

Kedves olvasó,
Ki itt vagy velem.
Köszönöm neked, hogy
Időm veled tölthetem.

(Télfélő őszikék)

A novemberi alkonyat
már pusztít és felforgat,
mint a gond az arcomat,
de velem a dac, akarat.

...álmok és vágyak...

Egyik kedves írótársam ihlette ezt a kis történetet egy bizonyos vizsgamunkájában, tanulmányában. Szeretnék egy vidám perccel magam is hozzájárulni jó közérzetéhez.