Lágy szellő suhan át a nyírfasoron,
Gyönyörködöm a szabolcsi tájban.
Megszoktam a szemembe verdeső homokot,
Otthon érzem magam Szabolcsban, Szatmárban.

Megszoktam Sóstót és a Tölgyest,
A Bujtost és az egész várost,
Ismerősek az utcák és a terek,
S az idegenek is már-már barátok.

De álmomban és a lelkem mélyén
A somogyi táj vissza-visszahív!
A szülőföld, a tabi hegyek, s dombok
Nem tudhatják, hogy milyen szép a nyír!

Hisz enyém a szülőföld, Somogy világa!
Legyek tőle bármily távol és korba.
Szívem mindig jobban dobog,
Ha valahol beszélnek róla.

Dunántúl és Tiszántúl gyermekének
Érzem magam e kicsiny hazában.
Dunántúl emléke szívemben ragyog
De Szabolcsban élek és már itthon vagyok!