Ilyen, és efféle kalandokat éltünk át Vilmossal. Persze, azért mikor tudtuk, hogy csak Erika és én leszünk vele egész nap, mert a szülei munkába mentek, attól kicsit féltünk. Érdekes felállás: Két felnőtt, javakorabeli tapasztalt nagyszülőt teljesen ki tud fárasztani egy négy éves unoka. Olyankor bizony be kellett vetni minden fantáziát, nagyszülői tapasztalatot és fortélyt, mert különben Vilmos nagyon haragos tudott lenni. A nappalokat még valahogy meg lehetett oldani, de ha nekünk kellett Vilit lefektetni, az már bizony komoly fejtörést okozott. Valahogy előre tudta, mikor akarjuk pizsamába öltöztetni, és ilyenkor egyszerűen bújócskát játszott, vagy kergetőzött velünk. Mikor végre nagy nehezen mégis felvette a pizsamát, semmi esetre sem volt hajlandó a szobájába menni. Azt mondta, hogy ő utálja a szobáját, meg az ágyát (pedig ha esős volt az idő, sokszor egész nap ott játszottunk). Bizony sokszor kénytelen voltam Vilivel ágyba bújni, és mivel a gyermekágyban nem fértünk el ketten, az ágy mellett a padlón aludni. Ilyenkor persze mindég ki kellett találnom egy érdekes mesét, amit Vili még soha nem hallott, mivel olyasmivel, hogy Hófehérke, Csipkerózsika stb. nem is volt érdemes próbálkozni. Nagyon sok mesét ismert, nem lehetett félre vezetni. Csak teljesen frissen kitalált, és ha lehet, dinoszauruszokról szóló mesét akart hallani (a fene tudja, miért szereti ennyire a dinókat). Ilyenkor, ha aludni mentünk, többnyire Vili Tiranoszaurusz lett. Nekem is mindig kiosztott valami dinó szerepet, de természetesen mindég a gyengébbik dinók közül.

A három londoni hét bizony úgy elrepült, mint egy álom. Mire észrevettük magunkat, már újra egy reptérre kellet mennünk, hogy a La Manche csatornát átrepülve a csodálatos Loire völgyében meglátogassuk fiunkat. Nem volt ez olyan könnyű vállalkozás, mint ahogy leírtam. Igaz, hogy Londonba már négyszer is repültünk, de vagy Pozsonyból, vagy Kassáról. Mindkét reptér a kisebbek közé tartozik, és ami a hirdető táblán ki van írva, vagy a hangosbemondóban hirdetik, tökéletesen megértettük. A Lutoni reptéren ugyan más volt a helyzet, mert ez sokkal nagyobb is, és minden angolul van, de ott volt velünk a lányunk, így nem is lehetett gond. Tudtuk ugyan, hogy Londonban több reptér van, és hogy a Tours – i gép a Stansted - ról repül, de hogy az hol is van, fogalmunk sem volt.  Reggel, ahogy vonultunk le az utazó táskákkal, Vili rögtön lázba jött. Rohant a saját kofferjáért, és már vette is a kabátot, meg húzta a cipőket (igaz, hogy pont fordítva, jobbat a ballábra, balt a jobb lábra), és elsőnek állt az ajtóba, nehogy lemaradjon valamiről. Hiába bíztattuk, hogy pár nap múlva vissza jövünk (ami igaz is volt, mert még visszajöttünk egy egész hétre Vilmos unokánkhoz), ő hallani sem akart arról, hogy itthon maradjon. Szerencsére éppen akkor látogatta meg Vilit az angol nagymamája Krisztin. Mivel őt Vili már egy hónapja nem látta, vele azért otthon maradt. Hogy London mekkora nagy város, csak éjszaka láttam, de most meg is győződtem róla. A vőnk vitt minket a Stansted  i reptérre. Elindultunk delelőt 10 órakor, pár per múlva már a sztrádán voltunk, ahol azért nem lépésben haladtunk, és így is 11.30 kor érkeztünk a reptérre. No, itt megkezdődött a kálváriánk. Ezen a reptéren rengeteg terminálról indítanak gépet. Van olyan terminál, ahová reptéri belső vonat viszi az utasokat. Bizony, ha nem jött volna velünk a vő, elveszett emberek vagyunk. De azért így sem volt leányálom, hiszen a vőnk nem tud magyarul, mi meg legfeljebb pár szót értünk angolul. Szerencsére, létezik olyan, hogy „okos telefon” amin fordító (tolmács) funkció is van. Ha Trevor valamit mondani akart nekünk, beírta a tolmácsgépbe, ami (elé rosszul) lefordította magyarra. Így hosszú ideig tartott, de a végén mégis sikerült neki bekalauzolni minket az u.n. csekkingre.  Csak sajnos, mikor itt beléptünk, már nem volt vissza út, de segítség sem volt többet, mert Trevor nem jöhetett velünk.

-Na anyjuk, most merre menjünk?- kérdeztem a feleségemet, aki pont olyan tanácstalan volt mint én. A végén mentünk a tömeg után. Hosszú tekergős folyosón haladtunk, tele márkás üzletekkel. Gondoltam, ha nem találnánk a felszálló terminált, azért éhen nem halunk, mert kozmetika, meg emléktárgyak mellett látok valamilyen ételeket, italokat is. Persze, nem eszik olyan forrón a kását, és egy magyar ember nem adja fel olyan könnyen. Ahogy mentünk a tömeggel, kiértünk egy helyre, ahol talán három táblán is hirdették az induló járatokat. Ki volt ugyan írva, hogy Tours, de utána számunkra érthetetlen szavak következtek. Most aztán hogyan tovább? Leültünk az egyik lócára, hogy kicsit kifújjuk magunkat, mikor a feleségem oldalba bökött. Mellettünk középkorú házaspár ült, és magyarul beszélgetett. Bizony én nem voltam rest, és megszólítottam őket. Igaz, hogy  Rómába utaztak, de nagyon jól beszéltek angolul, így megmagyarázták nekünk, hogyan jutunk el a Tours i terminálhoz. Ezzel, hála Istennek be is fejeződött a kálváriánk, és fél óra múlva már a repülőgépen voltunk. Londonban egész nap eset az eső, azért Francia országban sem vártunk jó időt. Kellemesen csalódtunk. Ugyanis, mikor a gép átrepült a La Manche csatornán, egyre kevesebb felhő felett repültünk, és szemünk elé tárult a gyönyörű Loire völgy, a maga meseszép várkastélyaival. Igaz, hogy gyönyörködtünk a kilátásban, de már alig vártuk, hogy landoljunk, és átölelhessük fiunkat, akit már két éve nem láttunk.

Folyt.köv.