Ha beszélsz énhozzám, megszólít tavaszom,
Mikor megcsókolsz, már többé nem szomjazom,
Nem kínoz a hőség, és nem dermeszt a fagy,
Mindentől megóv, véd az, hogyha velem vagy.

Ti nők, az örök élet hordozói. A remény megtestesítői. A gyönyörök ki nem apadó kútjai. Nélkületek életünk silány és értelmetlen lenne.

Üljetek csak ide körém! Most egy csodálatos várról mesélek nektek. Nem kell az Óperenciás – tengeren túlra mennetek, hogy meglássátok és halljatok róla. Csak ide a szép Erdélyországba a Keresdi várba vigyen a lábatok és annak is az egyik eldugott szegletébe.

(Kép forrása: internet)

A bocsoknak sem kellett kétszer mondani! Egyszerre akartak a bejáraton kimenni, ezért már ott átestek egymáson! Milyen jó móka volt!

Tündérszemű kisleány,
tavasz nyílik faágán.
 
 

Most, itt áztatod a dombok közé hozott arcod,
s a honvágyat belőled, most mossa ki a szél.
Tegnap, mikor felléptél az ismerős út hátára,
könnyezve kinyúltál az itt hagyott  palócokért.

Isten megáldotta a magyart
Mikor megszülettél
Mikor Kölcsey költőnk
Által útra keltél

Áve Éva! Áve Regina!  Légy üdvözölve Éva! Légy üdvözölve Királynő!...Hányszor hangzottak el ezek a dicső szavak, és hányszor lettek papírra vetve?!  De bizony sokszor az idő azt bizonyította, mennyire nem őszintén, mennyire hamisan voltak kimondva, leírva.

A nagy barna, ott volt mellette, mint hűséges társa, akivel szövetséget kötöttek a szívükben. Ott maradt mindvégig, amíg felgyógyult. Védte, óvta mindentől.

Megtudod te is valamikor, egyszer,
amint vénülsz, lassan megöregszel.
A szíved dobod, a lábad mozdulna,
nem jár más csak zsebedben az óra.
Mindent megittunk, és mindent megettünk,
évfüzér-sor kanyarog megettünk.

Amikor az ember megérzi, és tudja, hogy az élet által közvetített, irányított úton a megismert, s a lassan már hozzátartozó másik ember jelenti az énje teremtett, vagy szakított mását, akkor tudja, érzi, jó út

Fény ágán dallam ring,
ragyognak anyáink,
ragyognak anyáink,
fény ágán dallam ring.

Ó díszes madarai a világnak
Hazámra mily fagyöngyöt szántak
Szép tollú madarak énekeljetek
Csőrötökbe ne fagyöngy magot vigyetek

A tavasz hírnöke lassan jutott el a fülébe. Egy kis madár rikoltozott, és a félig befagyott folyó, hirtelen csordogálni kezdett. Éles hallásával már régen érzékelte, de lusta volt felkelni.

Orgona nyílik,
illata árad

Dódi annyira megijedt, mikor Annus elájult, hogy ösztönösen hozzá hajolt, fejét felemelte, és azt tette, mint mikor kisgyerek korában nagy baj volt, és édesanyját sírni látta: „Mama! Édesanyám!...Szólongatta rémülten.

     Rendkívül élvezte ezt a pazar időszakot! Semmi rizikó, semmi erőfeszítés, bár a rizikót ő, nem nagyon ismerte. Most, nem gondolt másra, csak a jelenlegi bőségre.

Fut a szél, elszalad,
megbújik a lomb alatt.
Fut a szél, az ég kacag,
mosolyából fény fakad.