Apró mécsek pislognak, s őrzik álmukat.
Gyászuk néma volt, elrejtve titkukat.
A hallgatás mélyen befedte nevüket.
Hallgat a múlt, s nem őrzi tettüket.

A csend, ma beszédes a névtelen sírokon.
Nincs utód az őrzők között bizony…
Elvették tőlük a jövőt, a szerelmet,
Elvették tőlük a könnyet, az életet.

Álmaiktól, vágyaiktól megfosztottak ők.
Ifjak voltak még, nem terveztek jövőt.
Tankok robogtak, és zászlók a téren…
Puskák ropogtak, s hulltak vérfürdőben…

Kis pesti srácok… a házból jó barátok…
Gyűltek a térre zászlót cipelve, s lőttek rájok.
Idegen tankok gázoltak a tér körül.
Hazánk veszélyben! Fegyverre föl!

Dől a Sztálin-szobor – hangzik a füttyszó.
Srácok a téren, - nem kell itt sok szó - !
Barátok vérben, testvér elesve, lelőve mind.
Ki az, ki otthon békére gondol, ha kitekint?

Riaszt a füttyszó, és leng a zászló.
A térre! A térre! Előre mind…!
Tankot robbantani, a várost védeni!...
 Ki maradna otthon életét félteni?

És lőttek a puskák, hulltak a srácok.
Robbantak tankok, de jöttek bitangok.
Vésztörvényszék ült már a srácok felett.
Sötétzárka, börtön és vesztőhelyek…

És betört a „béke”, a csend, a félelem…
Szülő sem ejthet könnyet a gyermeken.
Eltemetve csendben, titok, hogy miért.
És ha könnyeznek is, titok hogy kiért.

Évre évek jönnek, és az eltemetett
titkok írnak történelmet.        

Nyírbogdány, 2006. október 23.