— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

   (Megemlékezésünk a református templomban és intézményben 2009-ben)

Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

Épp a világ talán legszebb városánál,
Hol elképzeltük Rómeót és Júliát!
Miért nem állunk meg emberek?
Rohanjon csak a képzelet!

Szonett

Hajnaltáj túlnan szemére ül az éj,
Versem rovom kitárulkozva és sután,
Téglabörtön árnya szívem bársonyán,
Kedvtelésem szenvedés, mámor és kéj.

A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.

Vajúdik időm, mintha jövőt szülne,
Panaszra miért is lenne most okom,
Hajnalok homálya gyűrött paplanon,
Napjaim a szélnek neki feszülve.

Ó, a köd égi opál,
légies tej a tájon,
szűziesen imponál:
fátyolban leng a bálon.

Művészien szép. Ott sétálnék, kezedet
kezembe fognám, tartanálak, hogy
el ne csússz, s talán én sem, fénynevetésben.

Lángvörös éjszaka, gyászt hozó hajnal,
hiányzott segítő, éber őrangyal.

Fekete lobogó feszül a szélben,
ártatlan, lebegő lelkek a légben.

Olyannak láss...

Siratunk és temetünk!
Elmennek sorban, akit szeretünk!
S szomorúan hull a könnyünk
Gyásznapok sokasodnak
Gyengül a nemzet, nincs vége a fájdalomnak

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

Ebben a szomorú hangulatban próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valami szépet, kedveset írjak. Valami olyan kedveset, mint amilyen kedves vagy Te nekünk itt a Magyarerőn.  Talán most az egyszer elnézed nekem, hogy ha nem találom a szavakat, de félek, túl sok volt nekem az elmúlt egy-két hét...

Kedvesem! Már négy évtizede köszöntelek,
Ennyi, s néhány éve, hogy megismertelek.
Sorsunk összefonódott, s meg sem bántuk,
Romantikus és oly kedves volt találkozásunk.

Betöltöttem a hetvenhármat, 
Tán még megérek majd párat.
Legalább is ez a tervem,
De azért nincs minden rendben.