Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Az okos hal

mernok58
mernok58 képe

Verses mese Marcinak

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

Ha felette madár repült,
bíz a szeme elkerekült:
a nagy vizet köd takarta,
s nem tudta, mi van alatta.

A nagy folyók elkerülték,
épp csak megnyalták a csücskét,
s más vidékre hömpölyögtek –
úgy elmentek, ahogy jöttek.

Mivel ember nem ismerte,
így hát hajó sose szelte
hullámait, s halászcsónak
sem úszkált ott mutatónak.

Merüljünk le gondolatban
tükre alá – ne óvatlan:
ki sejthetné, hogy a mélyben
mi jár arra akkor éppen:

tengeri szörny ezer karral,
világbajnok vívó kardhal,
üllő fejű éhes cápa,
kinek hátán nőtt a lába?

Vagy tán mindent a sötétség
ural ott lent, nem a kékség –
élet nyoma sehol semmi:
fekete víz, s hideg – ennyi?

Úgy véli a mesemondó,
története csak akkor jó,
ha legalább van egy hőse,
még ha nem ismeri ő se…

Ereszkedjünk még mélyebbre –
egyéb dolgunk mi más lenne?
Ha valakit ez megnyugtat:
a képzelet meg nem fullad!

És láss csodát, ha még részed
nem volt benne – mintha részeg
lennél, s közben álmot látnál.
Váratlanabb minden vártnál,

amit ott lelsz közel, s távol:
fény árad szét nincs-lámpából,
szemed elé csoda tárul:
egy fura hal téged bámul.

Szemből nézve jó koponya –
iszonyú nagy az uszonya,
két oldala rézpikkelyes –
az egész hal olyan helyes.

Se nem kicsi, se nem túl nagy,
inkább jámbor, semmint dúvad,
a két szeme majd kigúvad,
tekintete még sem bút hagy.

Helyes volna, ha a szája
nem maradna folyton tátva,
s szája szélén négy agyara
nem vadászna jó falatra.

Na de körben sehol semmi –
mit tudhatna akkor enni?
Nincs rák, polip, se tintahal –
olybá tűnik, hogy itt a baj!

Ám de halunk okos jószág,
s víz alatt is igen jól lát.
Kavicsok közt, homok alatt
rejtőzik a finom falat.

Tengerfenék homokjába
négy agyarát belevájja,
ráharap a kavicsokra,
s rakja őket nagy halomba.

Kavics alján kagylórejtek,
kagylóhéj rejt kagylótestet,
kagyló húsa halat táplál,
s ott az étek már a szájnál.

De hiába roppantgatja,
az magát meg mégsem adja –
erős a héj, igen kemény,
fogyatkozik már a remény.

Ám a hal, ha nagyon éhes,
akkor bizony leleményes.
Volt már ilyen, emlékezik –
nem foghat ki rajta ez itt!

Foga közé kapja tehát -
izgalmában se hall, se lát,
hiszen érzi, hiszen tudja,
hogy haraphat kagylóhúsba.

Iramodni kedve támad,
csap a farka kettőt-hármat -
egy nagy kőhöz úszik gyorsan,
ott világít a homokban.

Körbejárja, folyton nézi,
nagy okosan méricskéli.
Erről hegyes, arról éles,
hogy lehetne eredményes?

Tenger alatt, nagyon mélyen
mi járhat egy hal fejében:
hogy segíthet egy kő rajta,
mielőtt még éhen halna?

Mókás, s egyben tanulságos -
komolyan ért a dolgához.
Olyat tett, mit hal még soha:
úgy vágta a kagylót oda

a nagy kőhöz kitartóan
egyre-másra mind buzgóbban
fogaival megsuhintva,
csak úgy reccsent a kalitja.

Kisebb-nagyobb szilánkokban
fogyott a héj, és a tokban
búvó puhatestű lakó
elővillant. – Ez biztató! –

könyvelte el az okos hal
(valljuk csak be: bizony joggal),
s utoljára víg kedéllyel
nézte, amint végre széjjel

hullott a héj és ebédje
tálalva volt. Nyúlt is érte,
s behabzsolta ott azonmód
a felbontott finom kagylót!

Hogyha egyszer arra járnál,
és a halra rátalálnál,
kiálts neki jó hangosat:
„halak közt a legokosabb”!

2017.11.07.  Csabai Papa

Rovatok: 
Mese