Magány sétál az estek lucskos haván,
Reszketve didereg a szürke hajnal,
Csontszáraz ágon hallgat a madárdal,
Szégyenében olvad a tél is talán.

Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van, hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon, s alatt

Volt egy legény, aki vándorolt egyik helyről, a másikra. Sehol sem tudott több időt eltölteni. Történetünk idején is mendegélt, de már nagyon fáradt és éhes volt. Este van, valahol szállást és élelmet kell szereznie. Egy erdőn ment keresztül és távol látott egy fényt, gondolta, hogy ott megpihen, reméli, hogy adnak ételt és szállást. 

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.

Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.

Remete sors csalfa illúziója
Rászed, majd gépekhez láncolod magad,
Csak vibráló képsor, hazugság marad,
Ujjaid vonzza a klaviatúra.

Ha újra rügyeznek majd a fák
mézillatú virágok nyílnak,
elindulok pompázó réteken át,
hogy gazdája légy virág csokornak.

Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.

Tombol a tél, fákon, ágon
Hó takaró ül a tájon
Ereszen a hosszú jégcsap
Folyó, tó mind befagy

Az idei tél hidegebb az elvártnál,
Megfagy a hajléktalan, de meg nem hátrál,
Igaz, hogy sokaknak meg kellet fagynia,
De éljen a Szent Magyar Burzsoázia.

Emlékszel még? Erélyesen rám szóltál:
      - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgassál? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon nehezen kaptam meg, akiben örömködhettem, akiben gyönyörködhettem, akire annyira büszke lehettem. 

Csak még egy éjszakára – még egyre
gyere vissza úgy mint akkor régen,
mint amilyen voltál azon a mozgó
karcokkal teli fekete-fehér filmen.

Hideg még a táj,
minden fa vacog,
hajnali fényekben,
a szél még dadog,

Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.

A költő lelke az nem halhat meg soha,
Hiszen a szívekben él, mint örök remény.
Testét, ha föld nyeli, s férgeknek száz foga
Tépi, ő mégis él, mégis, mint költemény.

Szomorú tapasztalatok az internetről

Olvasom a kommenteket...

Köszönöm a fényt, a napot
Az augusztusi hullócsillagot
Az érzést,hogy veled vagyok