Hallottam egyszer egy emberről, aki nagyon kapzsi és zsugori volt. Igen jó módban élhetett volna, de annyira szerette a pénzt, hogy már előre félt attól, hogyha meghal, meg kell válnia tőle. Az összekuporgatott pénzének nagy ára volt. Kemény, és könyörtelen ember hírében állt. Mindenki tudta róla, hogy még a feleségének, sőt a gyermekeinek is alig adott belőle.

Mikor nappalom az éjben elsimul,
az emlékeim, mint kiszáradt kezek
megtépnek, szaggatnak ádázan, vadul,
feledni akarok, el nem engednek.

Kicsi Tündi, meg a Tibi,
két kis komisz álmodozó,
kézen-lábon sok-sok bibi,
mindenre rácsodálkozó.

Én nem tudok harsányan szeretni,
csak ahogy a Nap becézi a rózsát,
ahogy csillagok sugarukat szórják,
ahogy lépcsőn kísér le a korlát.

Felhők mögül ha kimosolygott
valamit azért tudnom kellene,
felhők mögül ha rám mosolyog
akkor velem jönnöd kellene.

"INDULÁS A BIZONYTALANSÁGBA."
A fönti idézetet, Kertész Sándortól a, torontói Művész Színház igazgatójától, mindenesétől kölcsönöztem.

Elmondom most mindenkinek,
mi történt ma énvelem,
mikor morcos bürokraták
felbosszantottak engem.

  Három hónappal ezelõtt csapnivaló labor leletemmel elvánszorogtam az SZTK-ba, hogy szegény diabetológusomra ráhozzam a szívbajt. Amikor csórikám rápillantott feltűnõen rossz eredményeimre kékült, lilult. 

─ Óh, ha én egyszer megtanulhatnám a macskák nyelvét! Soha többé nem kellene tartanom, hogy megesznek engem. Meg tudnám értetni magamat velük. Lenne közös témánk és minden nap beszélgetnénk. De jó világ is lenne akkor.

(Kép forrása: internet)

Egyszer régen, nagyon régen
Volt egy tehenünk, történetét elmesélem.
Színe olyan fehér, tarka
Kis borjú korában a farkát
A kutya leharapta
Bőgött is miatta szegény pára!
Így lett a „Bözsink”csutak farkú

Napfény fürdik az égen,
fodros felhő játszik,
nyuszi szalad a réten,
szellő kacarászik.

Hej, ha megszólalna,
mit tudna mesélni,
bánatot - boldogságot
tudna elzenélni.

Mint szomjas madár
Vizet keresve inni szeretne
Úgy vágyik a szívem a szeretetre
Mint vadgalamb
Csalogatja párját turbékolva
Lelkem csak a szeretetet siratja

Letörölném könnyeidet,
hogy újra sírni tudjál,
sírd ki magadból a fájdalmat
hogy örömkönnynek utat adjál..

Néha furcsa dolgokat produkál az élet, még a látássérülteknél is:  

Temetőben szomorúan állnak,
míg böjti szél borzolja a fákat,
koszorúk csokrok szegélyezik az utat,
gyermektől-apától-baráttól búcsúznak.

   1944. január 22-én születtem a Somogy megyei Tabon. Már gyermekkoromban megszerettem a verseket, édesapám sok verset tudott és én boldogan hallgattam.

Szép mosolyodban nevető virágokat
simogatok, és megköszönöm mind,
mint kis patak az apró, forgó fodrait.