Döbbenet. Az ember csak áll, és nem tud megszólalni. Múlt héten még “intettünk “ egymásnak. És most olvasom a hírfolyamban, már el is temették.
 

Mikor gerincükön tanyázik a csend,
Ostobáké a koszorúk, a pálmák,
Az önzés lóbálja ütemre lábát,
Tolvaj éjszakákra hajnal nem dereng.

/2009.ben kaptam meg Mosonmagyaróvár Kultúra Díj-át, a következő
verset írtam,melyet az ünnepségen fel is olvastam./
./1823.o1.22./
Isten megáldotta a magyart
Mikor megszülettél
Mikor Kölcsey Ferenc költőnk
Által útra keltél

Ó, a mag, az a holnap
éltető szent kenyere.
Az ember nem csalódhat,
hát kérgesül tenyere:

Sápatag vigasza éji magányomnak,
amint lapozgatok egy régi kötetben,
a kapcsolat bensőséges és közvetlen,
 az ember Faludyval csendben elbratyizgat.

Ó Istenünk hallgasd meg imánk!
Barátunknak nagy szüksége van rád!
Segítsd őt a gyógyulásban!
Erre kérünk imánkban, fohászban!

Ó, a sír hideg fekhely,
dunyha földdel letakart,
megjelölve kereszttel,
s azon írás: ne zavard!

A dőlt betűs rész Kingámé  :) én elkeztem és ő folytatta  :) Szóval ez egy anya lánya versike :)

/Mosonmagyaróvár és Mosonszentjános között/
                 14km.

Emlékeimbe visszajárok
Visszavisznek fagyos álmok
Tél volt akkor,igazi tél
Hó hegyeket hordott a szél

Ó, a híd karcsú kapocs
szerelmes partok között,
felhőkbe nőtt utcahossz
a sötét szurdok fölött -

Biztosan érzed és tudod, hogy hiányoztál. Nem titkolom, nagyon megszerettünk itt, ezen a honlapon. Minden nap lestük, vártuk a verseidet.

Sóvárgok a világ sötét peremén,
Hogy gátat, homályt a fénnyel áttörjek,
Lelkemen ülnek ködös, jeges  leplek,
Már messze tőlem az üveg-hideg fény.

Kutyakölykök nyüszítenek,
fáznak most a télben,
fagy csípi az orruk hegyét,
nap sem süt az égen.

Kemencében tűz,
Hideget elűz.
Meleget lehel,
Így kergeti el.

— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.

/Strein Attila Miki- búcsúja.:
Hegedüs Erzsikétől, rokonaitól,barátaitól./