A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok mellettem nekem,
bennetek nincs gát, és nincs végső határ,
csak az élet, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,

Olyan szép a táj,
mikor megfogja  kezem
a hazám. 

Ó, a vád vak sújtólég,
orvul robbanó metán,
szívet célzó fúrógép,
cseppből fröccsent óceán.

Vadtól a szelídig

Már friss hó takarja a régi szemetet,
figyelek rozsdás évtizedet és váltót,
egy kedves arcot hiába is keresek,
kapukig vezetnek tétova vadnyomok.

Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok

És csend, fagyhalál
Mindenütt amerre kaszált

Ó, a gúny az fáj nagyon!
Tán nem is a szívbe szúr:
a léleknek ártalom,
mert a magjáig befúr.

Kis patak, kis patak,
csordogál a kert alatt.

 Kis és nagy vizitek

Mielőtt keserű poharam iszom,
Csak pénzért kapok egy kis klóros vizet,
A nagyvizit léptei a folyosón,
Nincs nálam semmi, a feleség fizet.

Csönd volt. A tél fehéren terült el a hideg éjszakában, eltakarva mindet, ami élő.
Későre járt, már a tanyások is rég hazamentek, s nyomukat eltakarta a frissen esett hó.
A falu olyan élettelennek tűnt, mintha a nap lementével minden más élet is nyugovóra tért volna…

Hajnali csendekbe
fonódik a szél,
 

Január közepén kopog a fagyos tél,
Dermesztő a hideg, elpihent a szél.
Szikrázón süt a nap, s csillogón deres
Ablakon át is csalogat a táj, oly kies…

Jön megint egy éjszaka
álom leplét rám öltöd,
intim játékod bársonyos ujjaiddal
csiklandozva testemen szét töröd.

Kinyílott a téli rózsa,
rátapadt az ablakomra,
s bontogatja szirmát sorra.

Kérem, hogy ezt az írást ne "tetszikeljétek" Ennek a témája nem olyan, amire a tetszik" gombot meg kell nyomni!

/ Sárándi Szilvia emlékére /

Táncolni vágyott ő, víg kedvű bálokon,
S élni, mint ember él, nem sírni vágyakon…
Nevetni dalolva, önfeledt’ az égre,
Ahová szárnyai vihetnék… remélve.

Messze, messze idegenben
Száguldozó képzeletben
Láttam egy csodás világot
Amit ember sosem látott

Libasorba megy a csapat,
vállukon lapát,
fülükre sapkát húznak,
míg a sínpárok
a végtelenbe futnak.

Álszent reggeleken
befagy a tó vize,
vacogó fák közt
bolyong az ég