Forrás,
kis patak,
csobogó, 
csobogó

Sajó: (várja Hacseket)
Hacsek: (kifulladva a rohanástól) Háj! Jaj de elfáradtam, egy kicsit szusszanok!
Sajó: Mi az, hogy „háj”? Hacsek, elkapta a tinédzser láz?

Úgy indulunk, mint 
​minden évben,
sóvárgó hittel
vitatkozunk megint 
emberrel, éggel.

     Az alvégen, a patak bal partján áll az a piciny zsúpfedeles zsellér házikó, amelyikbe éppen most tér be a „tisztelendő” úr egy ministráns gyerekkel. Az öreg pap bácsi az utolsó kenetet fogja feladni.

Szálkás deszkából felépült a kilátó. 
Ajtaja nyitva, nincs tiltó tábla, 
s a két kíváncsi vágya összemosolygott. 

Elnémult zajokban
dereng a tél

Az üzenő szélben  
lelkedet érzem,.
A mindenség
fogja már, de ideért
és tudom, üzentél.

Ó év fogta tarisznyáját
üres volt már nem várták
el szaladtak belőle a napok
Elkoptak a hónapok

Az időn kútja feneketlen és mély,
Mindenkinek jár még egy végső esély
A test megfárad, és a lélek kiég,
De az életből sosem lehet elég.

Amikor az ünnepek a nyakunkon vannak, barátainkkal, szinte sietősen rohanunk egyik partiról a másikra.

Hol volt, hol nem volt, égig érő magas hegyek közt egy meredek szikla ormán állt a likvai vár.

(Kép forrása: internet)

János ... ki becsüli az élet
minden egyes apró örömét,
szereti az őszinteséget,
Nem tűri az élet közönyét.

(Sajó várja Hacseket)
Hacsek: (be, részegen, énekel): „Mások vittek rossz utakra engem, mások bűne az én hibám”! Heló Sajó, mijó! Hogysmint?
Sajó: Hacsek! Maga tökrészeg! Nem szégyelli magát?

Új évi kívánságom
Békét, harmóniát
m. i.

Mi magyarok mindig fogalomzavarban vagyunk.

(A kép forrása: internet)

Ragyogó fények,
Pompásan átölelnek,
Érzem, szeretnek.

Jucimnak szeretettel