Lassan szétroncsolódik
bennem a líra,
velem zuhan minden.

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
idelenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Éva – miért azt az almát szakítottad
Éva – miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna
amely alatt Én ott hűsöltem.

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

Ablakomon hagyta a tél
jégvirág- üzenetét...

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.

Kettő dinnye,
meg egy tök,
sárga lett,
három görög.

Félve indultam, tele szorongással. Istenem mi fog történni? Hogyan értem meg, mi az amit mondanak számomra ismeretlen nyelven. Kár volt aggódnom. Bár a magyar nyelvet senki nem beszélte, de valami véletlen megérzés folytán német repülő társaságot választottam, és ebben végig nagy szerencsém volt, mert azért a német nyelvet kicsit megértem.

Életemnek e szeszélyes, szeles telén,
egy padon ülök városom kopott terén.
Elmerengek forró nyaraim hűlt helyen,
Dévaj évek, kevés erény csoszog felém.

Ó, a gyász éjfekete
szitakötő, a lélek
röpködése keresztre,
hantra. Társa a végzet.

Köszönöm Istenem!
Az édesanyát, az életet, amit adtál nekem
Szép, jó dolgokkal megajándékoztál
A csillagszórót, amit meggyújtottál
Lelkembe a szeretetet, amit plántáltál!

Ha leszáll a hegyen a köd,
eltűnik a fény. Árnyékok mögött
az ősz, hulló levelek közt matat.
szél táncát nézi, s a bogarakat.

Amit tettél miért tetted ?
A gyermekeket miért ölted ?
Ami kezében volt a trón elé dobja,
virágot a sírról hozta,
most vércseppek buggyannak rajta.

Zeng a táj, zeng a táj,
csengő- bongó a határ.

Vágtat a vas-ló,
Kattog a lába,
Szén-tüze egyre
Hajtja tovább.
Füstje gomolygón
Lebben a tájra,
Két szeme fénylőn
Messzibe lát.

Ó, a bűn az arcra ült
leprarózsa, a lélek
bűzlő gennye, agyba gyűlt
kígyóméreg – csalétek.