Zord őszi napot ragyogó napsugár követ.
Reggel felszállt a köd, az őszi párafelleg.
Messziről száll a vonatfütty felénk, - jelez.
Tisztul az erdők zöld fái közt aranyló lomb,
Beljebb pirosan, aranyban, bokor csillog…
Csendes idill fenn és alant: harmónia zeng,
Piciny madár elhalkulva röpdös odafenn.
Békés derűvel lép vonatra még egy útitárs;
Szikrázva tűz utánunk még egy fénynyaláb.
Színek, fények kavalkádja kívül az ablakon.
Megrendítő szépség e pompázó őszi tájon.
Ó, miért nincs béke odébb, e szép világon?
E nap most mienk: vakoké és látássérülteké.
Fehér bot napja, és boldog ki láthatja még.
Neked köszönjük, jó Atyánk, s hálánk ezért!
Béketelt szívvel lépünk csodák templomába.
A világ zajából betérünk most Máriapócsra.
Csenddel, békességgel, szeretettel, hittel ám.
Megnyugvó, jóságos lélekkel -, mondanám –
A Szűzanya, ki itt könnyezett érettünk csodát tett,
Lépjetek be ide ti is: a bánatotok lehull – érzitek -!
