Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.

Remete sors csalfa illúziója
Rászed, majd gépekhez láncolod magad,
Csak vibráló képsor, hazugság marad,
Ujjaid vonzza a klaviatúra.

Ha újra rügyeznek majd a fák
mézillatú virágok nyílnak,
elindulok pompázó réteken át,
hogy gazdája légy virág csokornak.

Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.

Tombol a tél, fákon, ágon
Hó takaró ül a tájon
Ereszen a hosszú jégcsap
Folyó, tó mind befagy

Az idei tél hidegebb az elvártnál,
Megfagy a hajléktalan, de meg nem hátrál,
Igaz, hogy sokaknak meg kellet fagynia,
De éljen a Szent Magyar Burzsoázia.

Emlékszel még? Erélyesen rám szóltál:
      - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgassál? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon nehezen kaptam meg, akiben örömködhettem, akiben gyönyörködhettem, akire annyira büszke lehettem. 

Csak még egy éjszakára – még egyre
gyere vissza úgy mint akkor régen,
mint amilyen voltál azon a mozgó
karcokkal teli fekete-fehér filmen.

Hideg még a táj,
minden fa vacog,
hajnali fényekben,
a szél még dadog,

Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.

A költő lelke az nem halhat meg soha,
Hiszen a szívekben él, mint örök remény.
Testét, ha föld nyeli, s férgeknek száz foga
Tépi, ő mégis él, mégis, mint költemény.

Szomorú tapasztalatok az internetről

Olvasom a kommenteket...

Köszönöm a fényt, a napot
Az augusztusi hullócsillagot
Az érzést,hogy veled vagyok

Ó, a kör a teljesség
tökéletes zártsága,
a végtelen benne szép –

Sok – sok cseppből áll a tenger
így együtt mily hatalmas,
nem úgy mint az egyedül kószáló

Ó, a bú: bánat öccse,
szinonima szomorka –
bú bánattal karöltve
az abszolút mogorva

Hol volt, hol nem volt, egy kicsinyke falu szélén élt egy öreg anyóka. Egész nap a háza előtt üldögélt a kispadon és nézte a járókelőket. Ha úgy hozta a kedve hosszasan elbeszélgetett az emberekkel.

( Kép forrása internet)