Havazik – oly csodás ahogy hull,
nagy-nagy pelyhek, sűrű sorokban,
egymásra rakodó, fehér halmaz,
ott álok, gyermekként az ablakban.

Gondolkodom, most hol is vagyok?
Melyik dimenzió, tán létezik ilyen?
Lovasszánnak csilingelését hallom,
hogy lehet?, hogy a múltba tértem.

Szinte bámulom, ablaknak üvegét,
hol jégkristályok, virágként nyílnak,
úgy vágyom, érinteném a fehér havat,
mikor kezeim még, hógolyót gyúrnak.

De jó lehetett, érzem hónak hidegét,
míg kezem, formázza a roppanó havat,
agyamban számtalan, múlt idő pereg,
mikor egy hógolyó, érinti hátamat.

Ó – te bájos kislány, zavart mosolyodból,
látom te voltál, ki akkor így cselekedett,
hidegtől piros arcodat, izgalom fokozta,
hogy észre veszem e, pajkos csínyjeidet.

Álmomban sokszor visszatérsz, ártatlan
arccal, hajadban cseresznyés hajgumival,
tán véletlen, hogy akkor ott gyertya égett,
szemedben sziporkázó, millió csillaggal.

Mond – most merre jársz, hallottam a hírt,
mi asszonyként, történt tragikusan veled,
hol van az a sír, letérdepelve mondanák,
könnyes szemmel, sok sok-ezer imát neked.

Írta-Varga István-Barcs-2017. 07. 26.