Csak Te adhatsz választ
tárod fel lelked szépségét,
addig Én hallgatok szavammal
de majd leírom belsőm szépségét.

Gólya madár, gólya madár!
De hamar hazajöttél!
Nem a meleg vár itt rád
Ha nem hosszú hideg tél!
Fagyos itt a szív, a föld is
Elbúvik a kis állat is

Negyvenöt éve volt télen ily meleg a nap sugara.
Emlékszem: havas, jeges úton szálltam a vonatra.
Majd buszra kellett ülnöm, s tovább vitt Parádra.
Ablakon szikrázott, sütött be ránk a nap melege.
Vígan vitt utam és tudtam én, -: találkozom vele.
Találkozom az álmaimmal, visz utam a vágyaimmal.

Ó, a pénz Fönícia
átkozott öröksége,
a titkos alkímia
remélt aranybősége.

575575

Férfi kísérte. Arcán kaján mosoly. Hát
itt van rossz szagú! S a lány megriadt.
Észre se vette ruhájából a melle

Idegen nyelvek olvasztó
tégelyében,
ember-mezők
idegen útjain
hitegettek, 
de reménykedtem.

Ó, a toll a gondolat
vésője – papírra ró
messze vágyó csókokat,
s ígérvényt, mi biztató.

/Veronai tűzben,az áldozatokért/

Eljött a sötét éj
A gonosz kiterítette hálóját
Ütés koppan, szikra lobban
Kegyetlen láng az égre szállt!

       / A fonyódi Jean  Valjean/

      Lassan gyűlik a vágott fa hűvös halomba. Baráti-hegy nyomorultjai  az  András , az egykori vajda két unokája aprítja fejszéjével a tuskókat, a nyolc osztályt végzett Pista és az öccse, az írástudatlan Robi. Nagyapjuk vonásait és mozdulatait próbálom felfedezni bennük, mindhiába. 

Ó, a π a számkirály:
kicsiny, s mégis végtelen-
oly sok elmét ráncigál,
mert képlete képtelen.

Fújd Krónikás trombitádat!
Nagy a nyomor és a bánat
Kietlen tél fagyot hozza
Szél a fákat tépázza
Zúzmara ül a fákon-ágon
Süvít a szél fagyott tájon

Olyan minden mint mindig
a város a folyó a hidak,
temetők lassan kinövik helyüket
séta közben mind kevesebb ismerős akad.

A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.

Ó, a báj házi krémes:
sárga, habos, cukrozott –
szépséggel telt, igényes
varázs, mit az Úr hozott.

Egyszerűnek látszik, színe az ég kékje,
Apró virágai a kertet festik kékre.
Sok mindenre int ő, és ad jó tanácsot,
Íme néhány példa, figyelj jó barátom!

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

   (Megemlékezésünk a református templomban és intézményben 2009-ben)