Ma elszorult a szívem arra a gondoltra, hogy valamikor szerettünk vonatozni, és ma félve szállunk fel rá.  Fonyód Kaposvár között már csak egy-két piros kocsira töpörödött az egykor öt-hat vagonból álló szerelvény, mely Lengyeltótiig meg sem állva araszol át a haldokló tájon a tőzeg feletti töltésen. Pattognak alattunk a talpfák, a sínek meg a krampácsolók csákányai után sírnak. A szánalmasan kevés utazó láttán az egykor zsúfolt, mindig tiszta, fapados kocsikra gondolok, persze a párnást, akkor is már „bóhásnak „hívtuk. Ma már nincs unaloműző beszélgetés és ultizás, csak pár népes család verekedése és szorongás.
   A régiek közül is már kevesen emlékeznek a feketebézsenyi tőzegdarálóra, a hatalmas disznóhizlaldára, a takarmánytól, kukoricától roskadozó hombárokra, górékra, a pusztaberényi nyalka, csillogó ménesre és a muskátlis, gesztenyés állomásra, amely mikor Fodor András, a költő édesapja volt a főnöke, elnyerte az ország legvirágosabb vasútállomása címet.
    A Tótinál, ahol cukorrépa hegyek fogadták egykor az utazót, ma üres a rámpa. .Gyermekkoromban az orromat az üveghez nyomva, vagy a lehúzott ablakon kihajolva, dacolva a gőzmozdony szikráival szívtam magamba a mozdony füstjét, a rétek, a szántások  páráját, illatat. Most becsukom a szemem, de tudom, hogy Tatárvár romokban, és az öreglaki őrház is a földbe süppedt már, ahol nagyapám élte bakterként utolsó éveit, miután Trianon és a horvátok dühe hazaűzte a magyar vasutasokat a Délvidékről az anyaországba. Az állomás áruraktára is eltűnt, akár a betonfelhajtók, melyeken szarvasmarhát, sertést és juhot tereltek a vagonokba. Az épületek kopottak, a váró cserépkályhájának vasajtaját ellopták. Minek is kéne a meleg már, hisz alig van utas.
    Az egykor nyaranta háromszor torzsásra kaszált réteken ma gaz, elvadult bozótos, korhadó, kidőlt fák és szomorú ligetek, melyeknek novemberben már a szeméttől fuldokló szívűkig, tüdejükig látni. A dombok teraszai kopárak, nincs itt már a fának és munkának gyümölcse. Mikor, úgy negyed százada, e folyamat kezdetén először panaszkodni kezdtünk, azt vetették a szemünkre, hogy nem értjük a közgazdasági összefüggéseket, és különben is feltalálták már a legelő és széna nélkül is tejelni tudó tehenet, nem kell a meggy és málna senkinek, tessék cocakólát inni. De emiatt ma a kupavári monostor alatt Beslia lakatlan, borospincéi üresen konganak és bizony szegényes már Somogyvár hajdan híresen gazdag  fadepója is. A mesébe illő Pamuki vízimalom duzzasztójával együtt eltűnt, akár csak az égbenyúló tornyú téglagyár Osztopánban. Itt a Balaton és Kaposvár közötti út felénél kaptak a fújtató, ziháló gőzösök friss vizet, néha még szenet is. Innen, Osztopán, Somogyjád, Várda, Szász Endre utolsó lakhelye után már csak állóhely volt régen a kocsikban, mert a falvak fele Kaposvárra járt dolgozni. Ma már csak egy-két felszálló akad, mert nem vár rájuk és munkaerejükre a fonoda, a vasgyár, a cukorgyár és sehol semmilyen gyár. Mi betegedett meg előbb, e külső-somogyi táj gazdaságának szövetet, vagy azt életben tartó, mára már agonizáló vasút? Még szerencse, hogy végigkíséri utunk a halastavak hol kiszáradt szemű, hol meg könnybelábadó csillogó gyöngyfűzére. 
    Lassan és megkésve legurulunk a Kapos mellé, a hét domb közti megyeszékhelyre. Az állomásépület várótermének hatalmas hangára csendes, már csak az én fülemben cseng- bong az évtizedekkel korábbi hangosbemondó hangja, ahogy  ízesen, somogyiasan, pattogva sorolta az állomások és megállók nevét arra alá a Zselicbe, Somogyba, Baranyába.
 -Gálosfa, Bőszénfa, Almamellék, Mozsdó- Szulimán, Szigetvár. Sej –haj, teszem hozzá magamban, mert egy keserű botos kanásztánc emlékét felidéző magyaros helynevek emlékének ritmusa egyszerre melegít és elkeserít. Arra, a feltépett síneken már csak szellemvasút visz lakatlan kísértet-megállókhoz. Ma sem értem a közgazdasági összefüggéseket, és már nem is akarom. Tánc helyett inkább egy régi népdalt dúdolva felballagok a mára már megszűnt Somogyország című napilap szerkesztősége felé.
   „ A szeretőm dunántúli...., de a vonat igen drága, hát gyalog megyek el hozzája „. Szememből a könny kicsordul, és elszorul a szívem.                                                                          

U. i. Lehet, hogy mindez a somogyiaknak mond csak valamit, de az is lehet, hogy nem.