Koldus vagyok… eldobott ócska kődarab…
Rugdosnak! Testemen érzem az út porát.
Az ember, nem nézve, fölöttem elhalad,
S én nyögöm, szenvedem nehézkes lábnyomát.
Koldus vagyok, akár éjjeli tiszta hold,
Ki a sötét végtelenben ragyogni kész.
S tán csodálják arcát, a fénylőt, ki ma volt…
Mégis a szívekben, oly’ könnyen semmi lész’.
Koldus vagyok, jaj, a szerelem koldusa!
Ki meg sem született, így feledni sem kell!
Kit mar az életnek kegyetlen száz-foga…
Kínja fáj, de mégis beérem ennyivel…
Rácz Endre ©
2018. 06. 10. Szerep