Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Álmodozó kicsi csermely

Adalberto
Adalberto képe

Sűrű erdő mélyén kanyargott egy kicsi csermely elbújva az avarok között. Avatatlan szem észre sem vehette, annyira kicsi volt. Nyári szárazságban talán még víz sem csordogált benne. Ha esett, akkor megduzzadt, s a környék növényeit bőségesen ellátta nedvességgel. Gyakran madárkák is leszálltak a magas fák ágairól oltani a szomjukat, vagy az erdő kisebb nagyobb állatai mohón kortyoltak belőle.

Nem is tudom, mi lett volna, ha nincs a kicsi csermely. Talán még az erdő fái is kiszáradtak volna.

Egy szép május végi délután, amikor az erdő a melegben elcsendesedett, az állatok hűs, árnyas helyet kerestek maguknak, a kicsi csermely becsukta a szemét és álmodozott. Az öreg szarkától hallotta, valahol nagyon távol van egy óceán. Ott annyi víz van, amelyet valószínűleg el sem tud képzelni. Ezt az erdőt is egy szempillanat alatt elnyelné.

Milyen jó lenne egyszer eljutni az óceánhoz. Nézni a nagy vizet és elkiáltani magát jó hangosan: „Óceán, én is itt vagyok! Én vagyok a kezdet, s belőlem születtél meg.”

Becsukta égszínkék szemeit, majd elmosolyodott. Álmodott a messzeségről, a távoli világ zajáról. A körötte lévő fák, bokrok, virágok, mit sem tudtak mi jár a fejében a kicsi csermelynek.

Talán, ha tudnák, mire gondol, mindjárt lebeszélnék, hogy ne ábrándozzon. Maradjon meg nekik, s a vékonyka erecske az élet itt az erdőben.

–  Bárcsak jönne az öreg szarka! – sóhajtott fel. – Jó lenne, ha megint mesélne nekem az óceánról. Úgy szeretek ilyen történeteket hallgatni.

Szíve mélyén érezte, el kell jutnia egy nap vágya helyszínére, és meglátni az óceánt.

De, hogyan hagyja itt az erdőt? Mi lesz a lakóival? Ha elhagyja őket, akkor itt minden meghal.

Büszke is volt magára, hogy milyen fontos. Nélküle az erdőben nem lenne élet. 

Vékonyka medrében lassan csordogált a víz, néha – néha megcsillant a fák sűrű levelei közt áttörő napsugarak fényében. Mintha csak hívogatta volna az erdő állatait, hogy oltsák szomjukat.

Ennek ellenére eljátszott a gondolattal, milyen jó lenne egyszer eljutni az óceánhoz. Még sohasem látta a tengert. A végtelen víz, a határtalan messzeség lenyűgözte.

A kicsi csermely szeretett álmodozni. Volt rá ideje itt az erdőben. Senki nem szólt rá. Nem bántották, ha néha gondolatai elkalandoztak.

A madarak féltették, nem akarták elveszíteni, ahol vizet vehetnek a csőrükbe. Messze kellene repülniük, ha nem lenne itt a kicsi csermely.

Vidáman csiviteltek, amikor páran összejöttek a partján a múlt ősszel lehullót elsárgult, száraz falevelek között.

–  Milyen jó, hogy itt vagy kicsi csermely – hízelegtek neki a madarak. – Nem is tudjuk, mi lenne nélküled. Szomjan halnánk. Messze van a forrás, ahonnét vizet vehetnénk. Különben is ott a vaddisznók az urak. Nem engednének a forráshoz. Hosszú, hegyes agyaraikkal elkergetnének bennünket.

–  Pedig elhagylak bennetek – mondta kissé beképzelt hangon a kicsi csermely.

–  Jaj, azt ne tedd! – kapták fel ijedten a fejüket a madarak. – Mi lesz velünk, ha elmész?

–  Elmegyek az óceánhoz. Vár a hatalmas víztömeg. Holnap kora reggel indulok.

A madarakat sírás fojtogatta. Fejüket kétségbeesve nedves szárnyaik alá dugták.

–  Nem teheted ezt velünk.

–  Sajnálom, már elhatároztam.

–  És mikor jössz vissza? – kérdezték némileg reménykedve.

–  Azt nem tudom. Lehet, hogy soha. Ezentúl én is az óceán része leszek. Gyertek velem ti is!

–  Nem tehetjük, nekünk itt van a hazánk.

–  Haza? – nevette el magát a kicsi csermely. – Haza ott van, ahol jól érezzük magunkat. Én vágyok eljutni az óceánhoz. Ott lesz az én leendő hazám, a nagy víz ölelésében. Istenem, már csak ott lehetnék!

–  Mi itt érezzük jól magunkat, mert te is itt vagy. Elfelejtetted, hajnalonként neked szoktunk trillázni, amiért elláttál bennünket éltető vízzel. Milyen lesz életünk nélküled? Ne menj el, kérünk!

A kicsi csermely elgondolkodott a parányi medrébe esett faágnál csobogva gondolkodott fennhangon. Úgyhogy még a madarak is meghallották, ha füleltek.

–  Ne menjek el? De hiszen ez volt mindig is a vágyam. Ilyen fontos lennék ezeknek a csöppnyi madaraknak? Jaj, Istenem nem tudom, mitévő legyek? Olyan szívesen elmennék az óceánhoz.

Halk csobogását meghallotta egy vízcsepp.

–  Oltalmazóm, hajlékot adó kicsi csermely, majd én elmegyek az óceánhoz – mondta szinte suttogva. – Ismerem az utat, édesapám a zuhatag elmagyarázta, hogyan lehet eljutni oda. Először le kell csurogni a közeli falu patakjához, s ott menni, menni napokig, amíg elérjük a széles, hömpölygő folyót. Egy nagy csobbanással bele kell ugrani, és az elszállít bennünket az óceánba. Én elmegyek, s visszaérve sötét fellegek hátán minden alkalommal elmesélem néked és az erdő lakóinak kalandjaimat. Neked itt kell maradnod! Hiába is ábrándozol, hogy az óceán lesz az új otthonod, téged a Jóisten ideteremtett, s ez a te hazád. Hidd el kicsi csermely, nem bírnád ki ott sokáig! Szíved visszavágyna ebbe a gyönyörű erdőbe, ahol élnek barátaid. Hallgass rám és maradj itt!

–  De olyan jó lenne meglátni az óceánt – makacskodott tovább a kicsi csermely.

–  Majd vízcseppemben megőrzöm annak a képét, és lehullva a felhőből, megcsodálhatod az óceánt.

Erre a kicsi csermely nem tudott, mit felelni. Magába fordulva gondolkodott. Félve felnézett a partján reszkető madarakra. Agyában, mint távoli ábránd újból megjelent az óceán. A madárkák szomorú csipogása zökkentették vissza a valóságba.

–  Maradok – jelentette ki mosolyogva. – Majd a vízcsepp mesél nekem az óceánról. Különben is az óceán is csak egy nagy víz, mint én itt a vékonyka medremben. Ha mi sok – sok kicsi csermelyek nem lennénk, akkor az óceán helyén élettelen sivatag lenne. Ha én most itt hagynám az erdőt, minden elszáradna, meghalna. Halljátok erdő lakói, én magam vagyok az óceán!

Az avarban gubbasztó madarak szinte egyszerre röppentek fel a közeli fákra, és ujjongva éltették a kicsi csermelyt.

Elmehetsz távol a hazádtól. Kereshetsz új otthont magadnak, de soha ne feledd, Jóisten azért teremtett ide, mert bizonyára terve volt veled. Feladatott adott, amit el kell végezned népedért és hazádért.

Rovatok: 
Mese