Már régen e kies partokra vetődtem,
berendezkedtem, szépen, vélten élhetőn,
kényelmesen, megfürdőztem a kéjekben
szelíden, volt szeretőm, lett is háztetőm.
Valami mégis űzött, folyton mardosott,
hogy előttem áll még egy fontos feladat,
a megszokás vagy az akarat megkopott,
nem tudtam legyőzni a lágy hullámokat.
Tutajt ácsolok, íves karcsú csónakot,
mellyel holnap majd kiszállok nyílt vizekre,
pezsegtek bennem a tervek, gondolatok,
hol reggel ébredtem, ott ért az este.
A halogatás, odázás, fogott béklyóba,
ma is későn ébredve pipa a számban,
így lett magam szigetének örök foglya,
a középszerűséget vállalva bátran.
Ha eddig így éltem, akkor már így marad,
bár szorongó, fájó e kétes biztonság,
etetek, ápolok vándormadarakat,
csillogó szemükben könnyező vasóság.
Körmölök verseken, pár rövid íráson,
nem kell kegyelem, kegyeket, halotti tor,
feni már ásóját a bennszülött sírásóm,
de nem mulat felettem lotyó, sem lator.
Egyre fogynak a partok, szűkül a föveny,
a szemrehányás, vád most már mit is érne,
céltalanul járok üres peremeken,
majd átevezek a semmi kékségébe.
2018. 06. 14.