Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Hideg kőlapokból épült szürke házak
homlokára vésett nevek, dátumok
láttán csak elfogott a tisztes alázat,
ahogy elmémen kódjuk átfutott.

Az őszi szél dalolt búsongó éneket,
szűk sikátorokban hömpölygött tova.
Hosszú, szürke szárnyain érkezett
a kivédhetetlen elmúlás oda.

Megálltam hirtelen, ha húzott valami
egy síremlék felől – talán sugallat,
ami temetéskor maradt itt vallani
arról, ki lent nyugszik idősúly alatt.

Képzelődni kezdtem, mint mesén a gyermek,
ha elalvás előtt kétség gyötrené:
a föld alatt utak futnak öblös termek
között, s járat kúszik itt-ott fölfelé.

Különös éjjelen útjukra lelnek mind:
halotti bálra mulatni gyűlnek.
Egymást keresik alant titkos rend szerint
sietve, buzgón – a gyors hajnal sürget.

Férfiak, asszonyok, néhai szeretők,
édesanya, gyermek találkoznak ott.
Ledobják magukról a kérges szemfedőt,
s elmondják, mi régen szívükben lakott.

Mit kétes szeméremből hordoztak magukban,
s végül akaratlan a sírba vittek
bezárt igazgyöngyként. Hiszen az úgy van:
míg él, rest kiadni a ritka kincset

 szívéből az ember – szeretete lángját.
Csak szürkül a lélek örömtelenül,
bolyongnak szótlanul mind a lelki árvák,
s előlük közben az élet menekül.

Míg így képzelődtem, ráleltem a sírra –
anyámat rejti rég. Úgy ment el tőlem
egy tavaszi estén szívembe hasítva,
hogy a szent vigaszt nem adta meg ő sem.

Tudom, hogy vár engem egy majdani bálra,
én készülök, s híven eléje állok.
Ott nem lesz veszély, hogy én, vagy ő hibázna –
együtt gyújtjuk meg a szeretet-lángot…

 2017.10.29.  Csorba Tibor