Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van,hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon,s alatt

Megszokott és mindig új utakon járunk,
Reméljük, megleljük magunk, a világunk,
Ha néha nagyon eltévedünk köztük már,
A megoldást keressük, mert valami vár,

Orgonavirágos tavasz illatánál
szerelmed vágyába zártál,
életed termő talajába zártan
ringatsz, ki nem mondható lágyan.

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.

Igaz történet, körítéssel.

Egy múltbéli hólepte nap margójára...

Széttépte a hajnal függönyét a reggel. Megcsodálom,
amint melletted állok, alszol még, és várom,
hogy rám nyisd két szemed fénylő sugarát.
Már simogatnám csókkal a szemed, a szád,

A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.

Valamikor nagyon régen, amikor még a csillagok a földön éltek, és csak este mentek fel a sötét égre világítani, volt egy öreg király, aki vak volt.
Egyedül élt a hatalmas várában, ahol minden színaranyból volt. Még a legapróbb szeg is ebből a nemesfémből készült.

(Képforrása:internet)

...hitegettek, reménykedtem.
Akarva, akaratlan
minden szóra felszisszentem,
zokogtam, és nevettem.

Ködfátyolba öltöztette, rá homályt hunyorgott,
fénypalástját hercegnőnek vállára hintette.
Ártatlan szemérmességgel félszegen bolyongott,

Kedves Öregapám!

Este van már és csend, madár sincs a fán,
Ölemben dorombol nagy, vörös macskám,
„Hagyd az embert, legtöbb irigy, és kaján,
Itt a helyed az élet bal oldalán.”

     -Milyen furcsa ez a világ!- gondolta volna Pistike, aki hét évesen félárva lett, és csak késő ősztől kora tavaszig járhatott iskolába, mert „szolgálata” volt.