Öreg utcaseprő ténfereg a téren –
talán itt fagy csonttá a közelgő télben -,
két keze ügyében seprő, lapát, vödör.
Az őszi szél karma síró fákat gyötör:
alázatba hajló lombok közé tépdes.
Nem vár választ tőlük, pedig egyre kérdez –
azt kérdezi bőszen, mint kit vérig sértett
kerek e világon a lélegző élet:
mitől volt a nyár szebb, szerelmesebb tőle,
hogy most úgy fut minden, ami él előle?
Milliónyi levél száraz suhogással
száguld át a téren, s mint a koldus – házal:
ablakon zörgetve, ajtónak csapódva,
boszorkánykörökben meg-megcsavarodva.
Ropja ősi táncát szédült szenvedéllyel:
mulat az ősz, hányja a világot széjjel.
S nézd az utcaseprőt – ritmust fog a lába,
idő falta teste hogy megy fordulásba!
Ott hagy seprőt, vödröt, árvul a lapátja,
s mintha vénből szilaj szál legénnyé válna,
az őszi szél nyomán elindul a bálba…
2018.10.25. Csorba Tibor